Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - FÓNOD ZOLTÁN: Hová kell vinni a szerelmet? (tanulmány)
FONOD ZOLTÁN Munkásságában közismert, hogy 1924-től az esztétika elvárásait fokozatosan az „emberirodalom” szempontjaival helyettesítette. Ezek jobbára erkölcsi posztulátumok voltak. Az igazság egyetlen mércéje a szenvedés lett. A mítosszá fokozott „testvér” nemcsak az esztétikai mércét tette feleslegessé, hanem a „pesti mércét”, kritikát is. Amennyiben ez a magatartás a „kurzusirodalom’’ képviselőinek szólt, úgy nem volt egészen alaptalan. Kevésbé volt igazságos, ha az egyetemes magyar irodalomtól való elkülönülés igazolására szolgált. A későbbi években Fábry — Czine Mihály szavaival — a „türelmetlen szeretet hangját”is hallatta, s elmarasztalásainak bűntelen címzettjei Móricz, Kassák és Karinthy voltak. (Hogy mennyi szeretet, tisztelet és megbecsülés volt ezekben az írásokban, a „címzettekkel” szemben, amikor Fábry „felelőtlenül beszélt”, valahogy mégis „felelősségre vonóan”, azt ma tanítani kellene! Lásd a Móricz Zsigmond vagy Zsiga bácsi? című írását.) A „szent megszállottság” munkált Fábryban, az a „démon”(ahogy Bori Imre nevezte), mely az „emberirodalom” és a „valóságirodalom” éveiben éppúgy fellelhető nála, mint később a fasizmus és a német múlt megítélésében. Az „osztályharcos” szemlélet vakká és süketté tette a harmincas évek elején, hogy aztán a harmincas évek közepétől a vox humana szelleme feledtesse elfogultságait, kritikusi könyörtelenségeit. A kortársak előtt (Szalatnai, Szvatkó, Vájlok, Kemény Gábor stb.) ismert volt ez a magatartás, később Fábry is önkritikusan szólt „vértörvényszék”- időszakáról. Úgy lett „egy közös eszme, közös szárnyalás”részese, a szociális szellem közös korparancsának egyik közvetítője (melytől hangos volt akkor Európa!), hogy nagyszerű felkészültsége, intellektuális adottsága sem tudta őt megvédeni a rappista művészeti felfogás szektás és dogmatikus áramlataitól. Kritikusi elfogultságai azonban soha nem az esztétikai értékeket vonták kétségbe, ő mindig kívülről, a társadalmi elvárások szemszögéből talált „könnyűnek” egy-egy művet. Egyoldalú ítéletei idején is volt kellő érzéke ahhoz, hogy felismerje a világirodalom kiemelkedő alkotásait (Hašek Švejkjét, Ehrenburg regényeit, Iszaak Bábel műveit, Zola jelentőségét, Majakovszkij, Henrich Mann, Thomas Mann, Barbusse, Nexö, James Joyce stb. munkásságát). Róluk írt megállapításai ma is helytállók. Ellenpéldaként Hašek Švejkjének a cseh fogadtatását említhetnénk, amikor a cseh irodalom olyan kiválósága nyilatkozott tartózkodóan a kötetről, mint F.X. Šalda. Utaljunk arra is, hogy Fábry írói rangját egyetlen kortársa sem vonta kétségbe. Szalatnai Rezső „hangos szavú” kritikusnak mondta, aki „kritikai mitológiát termelt ki magának” és „sosem ismerte el az esztétikai mérték szokásos uralmát az irodalomban, mindig többé-kevésbé ellentétben volt a ľart pour l’art-ral, az írásmü emberi tartalmára és társadalmi elhivatására fordítva gondot és figyelmet”. A szellem „fenoménja” és az irányító eszme „társbérletével” magyarázható, hogy kritikusi tevékenysége virágkorában sem tisztázódtak esztétikai szempontjai és kategóriái, a humánum elháríthatatlan igénye azonban a végletesen fogalmazott kritikáit sem kerülte el. Munkásságának haszonelvű szemléletével magyarázható,
