Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - JIŘÍ KOLÁŘ: Mindennapi komédia (versciklus)
JIŔÍ KOLÁR anélkül, hogy akár csak szemöldökünk megrándulna, öten vagy többen voltatok, kényszerítve elárulni egymást; a szerelvény végében ültél, s kinéztél az ablakon, s a csattogó kerekek ritmusára éneklő bensőmbe láttál. Már gépként mozgok, nincs erőm a kést vagy a kötelet sem elővenni. Nem is tudod, hányan fizettünk már az életünkkel... Kértem egy újabb pohár vizet, s ekkor történt. Hiába fogózkodtam a hátam mögötti hangokba (belém maródtak s nem tedom, miért): — Hogy még eggyel nem számoltak, nem vették észre a láthatatlant, azt a fürgébbet, amelyiknek iratgyűjtője vaskosabb volt, mint bárkié... — A fejemben felörvénylett hangod szörnyű zenéje. (Ne beszélj nekem, akinek beszélni készülsz, az nem én vagyok.) az a zene, mely már nem volt más, mint kétségbeesés a zene — Ó, melyik nő nem érzi napjában százszor, hogy hajók horgonyozhatnának benne, sőt jéghegyek úszhatnának, renghetne a föld, melyik nő nem veti magát napjában hanyatt átokkal ajkán: Az ő kezük mindig tiszta s elegük van belőlünk; belőlük, akik örömmel mosogatjuk a kezük — És melyik nem szólítja a napot, hogy őbenne süssön, melyik nő nem érez magában nagyobb teret annál is, amelyben az univerzum megfordulhat; a nő bármikor képes kinevetni a szelet, a vihart, megmosolyogja a tengert, ha felkel hulláma, s az ő medrébe készül, melyik nő nem inti le napjában a legsivatagabb sivatagot is, ha az a szomjúságról mer beszélni neki s nem érzi magát a Himalája hegyláncától sem megkötözve, melyik nő nem képes bármelyik háborút elcsitítani egyetlen éjjel? Mindig úgy gondoltam, hogy a tisztítóhely s a pokol tűzzel, vadállatokkal vagy kínzószerekkel van tele, de látom, csak két szó van ott: Muszáj! Avagy!... Muszáj! Avagy!... ...Muszáj! Avagy!... Muszáj! Avagy!... Muszáj! Avagy!... Muszáj!... a leghosszabb halálba menned. S mellettem az asztalnál egy férfi s nő ült. A nő így szólt: „Isten veled,
