Irodalmi Szemle, 1992

1992/6 - JIŘÍ KOLÁŘ: Mindennapi komédia (versciklus)

Mindennapi komédia

5 ha valaki megállít, ma vagy holnap, vagy egy hónap múlva, s bármit kérdez, együtt háltunk, az Isten szerelmére, együtt háltunk, gyermekeim s anyám életére mondom, együtt háltunk, s ez minden, s mindig emlékezz, mindig új könyvekről s a költészetről beszélünk, felületesen. Isten veled!”

Mellettünk,

egy másik asztalnál magányos férfi ült, s már csak néhány perc hiányzott érkezésedig. A férfi rám nézett. A hangosbeszélő a vonatod érkezését

jelentette.

S ekkor az asztalomhoz ült két nő. Az idősebb így szólt:

— Maga nem

tudja,

milyen kő esett le a szívemről. Nem volt az élet, amit azzal a gyermekkel

leélt, húsz évig,

esküszöm, húsz évig nem nőtt ki a pólyából, húsz év érzelem, értelem,

szeretet nélkül,

ez volt az élete. Csak aludt, evett s maga alá csinált. Embergyurma. Higgye el, kő volt a nyakunkon. Hallja?

Fél órát késik. —

A férfi rám nézett.

Az az arc, Krisztusom, elfeledhetem-e valaha azt az arcot? Talán a pokol padlódeszkájáról lesúrolt kosz olyan iszonyú s olyan fájdalmas. Uramisten, mit tettél ezzel az arccal?

"Nem emlékszik rám, nem ismerjük mi valahonnan egymást?" kérdezte a férfi durván.

„Nem,

én nem ismerem magát”, suttogtam, erőt véve magamon.

„Szóval

maga nem emlékszik rám, nem ismer? De én ismerem magát!” felelt valahogy elkínzott arccal, de fenyegetően, és így folytatta:

„A vért az emberek szívesen elfelejtik, de egyszer majd emlékezni fog, eszébe jut, hogy élek, hogy így kell élnem!” s jobb keze mutatóujjával arcára bökött.

"Bocsásson meg", szóltam, s fejemhez kaptam, „bocsásson meg, nem emlékszem, nekem nem volt soha...”

Mire észbe kaptam, egyedül voltunk a harmadosztályú váróteremben, álltunk a csempézett kályha mögött, az odadobált szeméten. Annyi erőm volt csak,

hogy földre löktem,

s ahogy feltérdelt, megitattam. Hallod? Inni ihatott'

Nagyokat nyelt. Úgy ivott, ahogy te soha. Ahogy magamhoz tértem,