Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - JIŘÍ KOLÁŘ: Mindennapi komédia (versciklus)
Mindennapi komédia s úgy beszélsz, ahogy tegnap; mint tegnap, amikor vártalak, hogy mikor érkezel meg. A pályaudvaron voltam, úgy déltájt, beültem az étterembe, s csak néhány másodpercig volt erőm hallgatni a mellettem ülők fecsegését...: — Ha százszor úgy volt is, hogy nem tehetett másként, nekem ott a két gyerek s anyám, én semmiről se tehetek, én már csak rájuk tudok, valóban csak rájuk tudok gondolni...— Csak néhány másodpercig; ne, ne szólj, mindig várlak. Tudod te, mi az, hogy várni? Hogyha mindjárt halálosan sajnálni is, vagy agyon akarnál verni, sohasem vagyok egyedül, tudod is te, hogy amikor rád gondolok... Úgy érzem magamat, mint az alvó szarvastehén, mit megtámadott a kiéhezett egerek hada, bűzlenek, leselkednek, ezer meg ezer van belőlük bennem meg körülöttem, kémlelnek, várnak; kutyafalkának érzem magamat, ha fejemet mozdítom, megfojtanak, ha kezemet, szétmarcangolnak, úgy érzem magamat, mint a kígyó, mi áldozatát lassan nyeli lefelé. Valami földnagy gombolyagot képeztél ki a bensőmben. Ne szólj közbe, most kezdtem el, hallod? A lábujjam körménél kezdtem. Sohasem vagyok egyedül, rettegek, már tőled is félek; s folytattam, amilyen lassan csak tudtam, míg végül is teljesen szétfolytál bennem. De mindez csak néhány percig tartott. Meg kellett ismételnem legalább hússzor, hogy egy kicsit kielégüljek, hogy megbizonyosodjam, nem te vagy az a kígyó, nem vagy egy közülük, hogy holnap nem kúszik mellém kettő vagy ötven, hogy jelentsem, mit válaszoltál kérdéseimre, hogy valóban megérkezel. Istenem, egymás ellen uszítanak bennünket, ördögökkényt száguldoznak, szájukban azzal az egy bizonyos kérdéssel s a pontos válasszal, s jaj annak, ki egy betűt elhallgat, s nem fut szembe a másik szájjal, belemondani a szánalmas igazságot, az utolsó pillanatig, addig míg fel nem tűnsz, nem vagyok biztos benne, hogy jössz-e, aztán, aztán lefeküdtem a sínekre, s vártam a vonatodra, hogy belém robogjon. S amikor belém robogott, s végre felállhattam, s visszatérhettem az étterem asztalához, lassan végigmentem a folyosón, és bekukkantottam minden fülkébe. A szerelvény végében ültél. Mindig előre tudom, gyakran tíz kilométerrel előbb megismerjük egymást,
