Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - KÁLNÁSSY TIBOR: Posztmodernizmus és vizuális költészet (tanulmány)
Posztmodernizmus és vizuális költészet hanem sokszor csak elképzelt citátumok, de nem irodalmi szövegből, hanem kollokviális stílusból valók. A bét napja — (fordítás angolból) — nagyon is egyszerű költemény, a szimultaneitás iskolapéldája. A vertikálisan felépülő szöveg tagadja a linearitást, az „előzmény — következmény” folytonosságát, az esemény eseményt követő narratív struktúrát. Nem új ez az elképzelés, hiszen a diszkontinuitás mindig is jellemzője a modern költészetnek, de itt a szövegképződmény vertikalitása szembetűnő, azon van a hangsúly. Emlékszem egy cseh képversre a hatvanas évek végéről: azt hiszem, Történelem volt a címe, ilyen elrendezéssel: 1848 1918 1938 1948 1968. A nyolcas ugyanis mitikus szám a cseh történelemben, de a szöveg itt a linearitásra, az egymásutániságra épül. Zend Róbert versét viszont az eseménytelenség „struktúrája” jellemzi, s így a történés, az időben való előrehaladás képzete megsemmisítődik. Azaz: „az egyik nap olyan, mint a másik” gondolat ötlik fel bennünk, amikor a költemény alapgondolatát próbáljuk kikövetkeztetni a lexikális jelemtésben nagyon is szegény szövegből. A lényeg az, hogy tulajdonképpen nap nap után semmi sem történik, minden egyforma, unalmas, üres, élményektől megfosztott. Az egyidejűség, a szinkronikus időrend tagadása ez a költemény; csak az a fontos, ami a jelent tükrözi, az előbb — később helyébe a most kerül. A kék füzetből — Ez a költemény szinte programszerűen tükrözi a posztmodernisták magatartását. Az irodalom már túl van minden régi és új izmuson, ami maradt, az a csend, azaz a hallgatás. Nem a stiláris megújulás a cél, hanem az elvi pluralizmus: a posztmodernizmus az örökös innováció, a szertelen és szinte nyomon sem követhető újítások ellenében a hallgatást, a csendet teszi meg szövegszervező és rendet kifejező elvvé. Irodalomtörténeti értelemben poszthisztorizmus ez: nem szükséges a stílusmegújhodás, a mindig új programmal jövő újítás, amely káoszt okoz — a rendet valójában az új keresésének semmibevétele teremtheti meg, a bonyolultság helyett a látszólagos egyszerűség mellett kell lándzsát törni. A kontrasztot a sok izmus szimultaneitása, közös nevezőre hozása és ennek tagadása között szükséges megvonni. Mielőtt Nagy Pál Journal in-time cím alatt összefoglalt műveinek két szövegegységét elemezzük, néhány gondolatot előrebocsátunk. Először: mint ahogy a társadalom fejődését illetően is sokan megkérdőjelezik a folytonos és folyamatos előrehaladást, úgy a művészet fejlődése sem egyértelműen progresszív folyamat. Napjaink avandgarde-ja — állítja Petőcz András — befelé forduló, a műalkotások önmagukkal foglalkoznak, a művészet anyagával, az irodalom esetében a nyelvvel (Petőcz, 1987, 9.). A jelenben létezés művészete annyit jelent, hogy a nyelvi jelentés felbomlik, sokszor elemeire, sokszor egy-egy szó felvillant más értelmet is, dekonstruálódik, egyéni vagy polifonikus jelentést vesz fel. Az előzményre, a megszokottra való utalás magában hordozza önnön iróniáját, a költészetre jellemző elitszerű prófétaszerep gúny tárgyává válik.
