Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - KÁLNÁSSY TIBOR: Posztmodernizmus és vizuális költészet (tanulmány)
KÁLNÁSSY TIBOR Nos, ilyen megközelítés segíthet nekünk felfedni Nagy Pál Imago! Elaborintus című művének értelmét. Az „imago” kifejezés 'kép, képmás’ jelentését „megkérdőjelezi” a felkiáltójel: iróniát sejtet. Irónia van az „elaborintus” szóban is: 1. tartalmazza az ’elaborátum’ (javaslat, tervezet) jelentését (a szó második jelentése az ’értekezés’); 2. benne van a 'labirintus' jelentése is. S mindjárt tegyük hozzá: a labirintus a könyvtár, a múzeum s még néhány más szóval egyetemben a posztmodernizmus egyik alapmetaforája. Köztudomású az is, hogy a posztmodern alkotásokban a pastiche és a travesztia domináns szerephez jut, már nemcsak egy konkrét mű ellen irányul, hanem a költői-művészi-al- kotó attitűd, point of view szoros tartozéka és része. S ha ebből a pontból indulunk ki, Nagy Pál „labirintusai” voltaképpen még a posztmodernen is túlra vezetnek, hiszen itt már maga a metafora is áttekinthetetlenné válik. A kaotikus, összekuszálódott „rend” áll össze valamiféle egésszé, de összbenyomás mellett a részletek is érdekesek. A kör alakú vagy szögletes képek mint változatok szerepelnek, de ilyen irányban hatnak az idézettörmelékek is: a lét dadog (József Attila képmásával); halálnak halálával; ó már harminckét éves vagyok; fél életet él / fél(halott) (Ady Endre-parafrázis: Két életet él egy halott); a belek alagútjain (József Attila). De nemcsak kimondottan az eddigi versgyakorlat (a parti pattra áll mint a hímtagok hímrím hímringy), hanem a tudományos nyelv foszlányai, a reklám, az utasítások, a publicisztikai szövegek stb. is elvesztik „komolyság”-élüket, s a radikális irónia más megvilágításba helyezi őket: a szöveg-szöveg viszonylatok együttesen fedik fel az abszurd világ tudatunkban felhalmozódott képmásait. Mert végső fokon elsődlegesen nem a szöveg abszurd, hanem a világ lett azzá — az örökösen áramló információáradat már csak ahhoz vezet, hogy őrlödnek elcsépelt szavak, vagy elmaradoznak a ragok az igekötő tengerészcsomót köt az anya testére és így tovább. A déli fekvésű házban (álom négy hangra) című szöveget azért választottuk szemrevételezésre, mert itt nemcsak a kép és a verbális szöveg szimbiózisáról van szó, hanem a szavak, szókapcsolatok és a zenei elemek összekapcsolásáról is. Zenei indíttatású az alcím is — álom négy hangra. Az álom viszont nemcsak a szürrealista előzményekre utal vissza, köztudott, hogy a posztmodernizmus is gyakorta használ álomvíziókat, sőt az álom nem egy posztmodern műalkotásban mint az élet egyik sajátos megnyilvánulási formája van jelen. Ebbe a szövegbe is tömérdek idézet vagy kváziidézet (öngúnyra változtatott idézet) fedezhető fel — történeti ismeretek foszlányai, utasítások, német nyelvű mondatok, szókapcsolatok stb. alkotják a szöveg egyes lapjait, de végső fokon úgy is felfoghatjuk a kísérletet, mint egy jól megszerkesztett káoszt, amit az „álom” is jogosulttá tesz. Azt hiszem, az utolsó szó jogáról le is mondhatunk, vagyis a befejezés tulajdonképpen el is maradhat. Hiszen az elemzés (ha valaki a fentieket véletlenül annak tekintené) csak valamiféle útmutatást adhat az ilyenfajta költészet el- és megismeréséhez, de az értelmezést, a versek, szövegek
