Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - KÁLNÁSSY TIBOR: Posztmodernizmus és vizuális költészet (tanulmány)
KÁLNÁSSY TIBOR lengő fátyol még sértetlen, nem szaggatott. Megfigyelhető, hogy a RÍMCSODÁK (r?) kettős olvasatra ad lehetőséget: a tökéletes rímelések okozta bűvölet a rímcsorda pejoratív értelmével ellentétbe kerül, de a plusz és mínusz konfrontálásából mínusz érték jön létre az értelmezés, a vers értelmének a keresése folyamatában. Többször ismétlődik különböző formában a VARANGYOS BÉKE — elmosódva, lenyomatként, széttördelve. A béke az elmúlt korszak patetikus, de az ürességtől kongó költészet egyik alapmetaforája (mindig mást, többet hivatott jelenteni, mint amit a szó jelentése feltételez), ámde a varangyos jelző szemantikailag a békával társítja. A pontos, mértanilag kiszámított versépítés ellen is lázadás ez a költemény: erre utalnak az ironikus jelentésű szabályos ritmus; rímekkel férceit versikék, vének szájában büdösödő versszakok; rímekkel félszeg verselők-fé\e kitételek, de talán még inkább a szabályosan felépített vers értemetlenségei, hangsúlyeltolódásái: sóbálvány a vers / fosóbálvány / szófosó / szófa / szó / cső / fogasherék és galvanométer. (Talán egy kicsit a Weöres Sándor-féle eufonikus költészet paródiája is ez a vers!) Érdekes, ahogyan a szavak vagy (máskor) a szintagmák önállósulnak ezekben a „strófákban”, mintegy tagadva a költészet magasztos értelmét, azt a valamit, amit a totalitárius rendszerekben sokáig „eszmei mondanivalónak” is neveztünk. Lehet, az ilyen értelmezés kissé túlzottnak tűnik, de az efféle szöveg a sajátos értelmezést is megengedi a szövegmagyarázó számára; azaz saját tapasztalatainkat is felhasználhatjuk, amikor a költemény értelmét igyekszünk felfedni. Elvégre a kettős olvasatot már a szöveg is nemegyszer bizonyítja. íme, az utolsó oldal: szabályos rímcsodák (r?) // lelket cukrozó sorok (sár) // f élvevezető (re?). A csodák-csordák, sorok-soroksár, félvevezető-félrevezető ellentéte mindig a negatív értelmű szó felülkereke- dését biztosítja. Summa summárum: a versek értelmét mindenekelőtt a Szóbálvány címből lehet megközelíteni — már a cím is sejteti az ironikus töltést, amiről a ciklus egyes darabjai még inkább meggyőznek bennünket; egyszóval Papp Tibor művét nem a valóság—szöveg (a szöveg mint a valóság visszatükrözése) viszonylatában kell vizsgálni, hanem az (elő)szövegek—új szöveg (Papp Tibor szövege) közti relációban. S a hangsúly az előszövegek dekonstruálásán van, nem pedig a struktúra tökéletes megszerkesztettségén, azaz a szöveg értelmezéséhez a struktúra elvetése, felbontása az elsődleges kiindulópont. A Fedőlapok című ciklusból az utolsó művet választottuk. A kompozícióban felismerhető Erdély Miklós, az elhunyt költő képe, ezt a vertikálisan elrendezett ERDÉLY szó még alá is húzza. A képpé formált szövegtöredékekből kivehető a hatos és a hetes számjegy. Visszakanyarodhatunk az előző képekhez, képversekhez is: ezek közül az elsőn — a glóbuszra vetítve — találjuk az ötös számjegyet, majd a következő képen a hatos szerepel, amelyen az „a” betű különböző változatai fedezhetők fel. A számjegyek kombinációjának, permutációjának szövegszervező jelentősége van: mintegy összefogja, egységessé szervezi a jelentéstöredékeket, szóhalmazokat vagy
