Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - TŐZSÉR ÁRPÁD: Ötödik nekifutás
Ötödik nekifutás avagy az Irodalmi Szemle (sorrendben immár ötödik) főszerkesztőjének receptje az évszázados kisebbségi és a századfordulós világ-nyavalyákra Szondi Lipót sorsanalízistanából ismert a thanatotropizmus fogalma. Ez egy olyan betegség, amelyben a beteg előre valami rajta kívül álló jelenséghez, dologhoz, tárgyhoz köti majdani halálának az okát. Az egyik nagynéném például meg volt győződve róla, hogy ő csak addig él, míg régi kakukkos órája meg nem áll. Következésképpen élete vége felé szinte már reggeltől estig az óráját leste és reparálgatta. (Sikerült is neki kilencvenkét évig élnie, de életének utolsó éveiben többnyire már kézzel mozgatta az órája ingáját.) De nemcsak emberek, egész népek is betegedhetnek meg thanatotropiz- musban. A haláltól, az eltűnéstől rettegő kis népek általában szintén ebben a kórban szenvednek. Azzal az eltéréssel, hogy ők társadalmi-kulturális intézményeket fetisizálnak, azokhoz kötik életüket, halálukat. Így aztán Közép-Európában nem ritkák a már kétszáz éve ápolgatott kulturális intézmények, prehisztorikus pártok és folyóiratok. (Lásd például a Matica srpskát, a Vatra Romaneascát, a Slovenské pohfadyt!). S mindezt azért mondom el, mert a mára már krisztusi korú Irodalmi Szemlénk tegnapjában és tegnapelőttjében valószínűleg mi is enyhe thanatotropizmusban szenvedtünk. A hetvenes évek elején például, mikor több ízben is a megszűnés (pontosabban: a betiltás) fenyegette az akkor még egyetlen folyóiratunkat, úgy küzdöttünk a megmaradásáért, mintha az életünkért küzdöttünk volna. S úgy éreztük, hogy ha az ISz megszűnik, kicsit mi is megszűnünk. S ez akkor talán még érthető is volt, rendben is volt, de most, amikor immár két irodalmi folyóiratunk van, s vannak, akik az ISz-re máris kiosztották a folytonosság, a túlélés, hagyományőrzés és hagyományosság szerepét, ez már távolról sincs rendben. A thanatotropizmus ugyanis az irodalomban csak mint téma lehet érdekes, mint iroda- lomrendező-szervező-alakító szempont nekem határozottan ellenszenves. Akik tehát írószervezetünk emlékezetes, ez év április 1-jei ülésén engem abban a reményben juttattak az ISz főszerkesztői székébe, hogy — majd buzgón reparálgatom azt a bizonyos kakukkos órát, netán majd kézzel hajtom a sétálóját, sajnos, csalódni fognak bennem: nem vagyok fogékony a thanatotropizmusra. Nem vagyok benne biztos, hogy az irodalom megmenthet egy halódó népet, abban viszont biztos vagyok, hogy ha az irodalomra különböző irodalomidegen terheket rakunk, akkor az irodalom is halódni fog. Az irodalom tehát maradjon meg irodalomnak, s az irodalom folyóirata maradjon meg irodalmi folyóiratnak. Nem tartom irodalomidegen tudatformáknak viszont azokat a tudományágakat, amelyeken keresztül az irodalom mintegy átfolyik a társadalomba, s ott ízlés-, sőt bizonyos értelemben valóságalakító erővé válik. Ilyen
