Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - TŐZSÉR ÁRPÁD: Ötödik nekifutás
Ötödik nekifutás tudományágnak tartom például a filozófiai és történelmi esszét, az irodalomszociológiát, az irodalmi publicisztikát, s mindenekelőtt természetesen az irodalomtudományt. S annyira nem tartom ezeket a „műfajokat” irodalomidegeneknek, hogy mivel az elmúlt évtizedekben leginkább épp ezek hiányoztak irodalmunkból (s mindenekelőtt az ISz-ből), számomra mint szerkesztő számára éppen ennek a területnek a felerősítése a legvonzóbb feladat. A legvonzóbb s egyben a legkövetelezőbb is. Mert egy tágabb érvényű feladatkörnek, sőt ha úgy tetszik: korparancsnak a része. Annak a korparancsnak, amelyik azt mondja, hogy védekezzünk a második fin de siecle jellegzetes betegsége, az információtelítettség, vagy ha úgy tetszik: az ismerettúlzabáltság ellen. A mai ember gyomrából, torkából, szájából ugyanis megemésztetlenül és visszataszítóan „még alig ér le, jön is a falat”. Nincsenek gondolatrendszerek, filozófiák, amelyek a reménytelen ismerethegyeket megemészthetővé tennék számukra, s így marad a szervezet spontán védekező rángása: a hányinger. S az irodalomban is létezik hasonló „túlzabáltság”. A könyvek, művek, ismeretek nap mint nap zuhognak ránk, s az irodalom „gyomra”: az irodalomtudomány képtelen mindezt megemészteni, feldolgozni, rendszerezni, azaz megközelíthetővé tenni. S aki ma — az irodalom és társadalom között közlekedőedényként működő — irodalomtudatot képes teremteni, annak legalább olyan forró köszönet jár, mint annak, aki az irodalmi művet létrehozza. S mit ígérhet a szerkesztő ez ó és új nyavalyák, nagyon is hagyományos és nagyon is modern betegségek közepette? A thanatotropizmus ellen természetesen irodalmat, az ismerettelítettség ellen pedig (a kevés, de jó irodalom mellett) a több irodalomtudomány és kritikairodalom — előkészületeit. Mert az írók teremnek, de az irodalomtudósokat, kritikusokat, sajnos, kemény, hosszadalmas kitartó munkával nevelni kell.
