Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - KULCSÁR FERENC: IMÁDSÁGOK XI. (esszé)
Könyvekről felsőbbrendűségéről. És ilyenkor a nyitottság helyett elszigetelődés van. Végtelen személyes és végtelen egyetemes együttes növekedése helyett véges egyéni (egoista) és véges faji (elszigetelt) mozdulatlanság. Természetes értékek (anyanyelv, kulturális örökség) természetellenes torzítása áll elő: az egymás mellettiség helyett az egymással való szembeállítás. Az egység sokasága és a sokaság egysége helyett a többség felsőbbsége. Az ego helyett az egoizmus. A progresszió helyett az agresszió. A termékenység helyett a meddőség. A liberális helyett a determináló. A szellem helyett az anyag. A szabadság helyett a megalázó szolgaság. A demokrácia és a tolerancia helyett a diktatúra és az intolerancia. A türelem helyett a türelmetlenség. Végső soron pedig kínos kudarcot valló verejtékezés a megállíthatatlan megállítására. Vén Európa? Nos, kétféle válasz adódik. Ha a vén szinonimája a bölcs, akkor Európa még csak egy reményteli siheder. Ha pedig a vén szinonimája a szenilis, akkor világos, hogy csak közös erőfeszítés biztosíthatja Európa megtisztulását, ami nem több és nem kevesebb, minthogy fajok és nemzetek helyett Szellemként legyen meghatározható. Vagyis: etnikai Európa helyett etikai Európaként. Novella Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és tiköztetek, és minden állat között, mely tiveletek van: az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között. És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben, és megemlékezem az én szövetségemről, mely van énközöttem és tiközöttetek, és minden testből való élő állat között; és nem lesz többé a víz özönné minden testnek elvesztésére. A belső ember A teremtés éppúgy kimondhatatlan, mint a gyermekkor. Én, a felnőtt ember, most is, és immár mindörökké némán állok életemnek eme kimondhatatlan titkai előtt. Némán és megrendülten. Miért is? Életem folyása során, napjaim - hova is? - áramló folyamában mindmáig nem-nemigen vallhattam erről a kimondhatatlan, mozdulatlan égboltról, mely mint a tengermélyi kagyló a gyöngyöt, úgy zárja magába a teremtés s egyben gyermekkorom örök-sugarú fényét. Nem tettem meg. Nem vallottam a fényről, mert örök-sugarúsága okát nem volt módom még magamban sem megvallani. S most, mintegy alászállva a dráma mélyébe, az emberélet útjának felén, fájdalmas-boldogan keresem az igéket, melyek bebocsátást nyerhetnek a mozdulatlan égbolt forró centrumába, a kagyló sötétjébe ágyazott gyöngy fényéhez — a kimondhatatlan gyermekkorhoz.
