Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - KULCSÁR FERENC: IMÁDSÁGOK XI. (esszé)
KULCSÁR FERENC Mi is ez a kimondhatatlanság, ez az ártatlan, tiszta és ezért halhatatlan első szerelem? Mi ez az örökifjú fény, melyre az élet vize harmatoz, s ugyanakkor a teremtés szellőjében szárítkozik? Igen, minden idegszálam, minden tudható tudásom tudja, hogy ez a halhatatlanság, ez az örök gyermeki fény nem egyéb, mint az Élet szelíden izzó, ártatlanul forró megjelenése közöttünk és bennünk - a csoda túláradóan tékozló szétosztása a gyermeki szívek számára. Ez az, amit nem lehet kimondani, csak megélni és elrejteni a szívben; a szívben, mert ahol a szívünk, ott van és ott lesz a mi kincsünk is; a szívben, melyet minden féltett dolognál jobban kell őriznünk, mert abból indul ki minden élet - mondja az írás, s a Valóság tökéletesen fedi igazát. Most már világosan megfogalmazható, hogy a gyermekkor, az én gyermekkorom: égő centruma, örökös otthonra találása, birtoklása annak, ami megszentelő módon az enyém, igen, ez az egész öntudatlan szépség — a karácsony szellemi léte és megléte. A karácsony csodája, mely az első karácsony óta újra és újra az örök gyermeki megjelenése az emberi világban- megfelelése mindannak, ami ártatlan, szelíd, szép és igaz. A Fiú, aki oly észrevétlenül és tisztán jött közénk, mint az ég harmata, vagy még inkább, mint a megfoghatatlanul szelíd hóesés, hogy megtestesülésével végső értelmet és végső teljességet adjon a teremtésnek, az újszülöttek, a gyermekek tökéletes ártatlanságával jött közénk. S ez a teljesség mint ártatlanság nem egyéb, mint a teremtés kristályedényének túlcsordulása. A megtestesült Isten a karácsonyi jászolban, ez a kisded a szeretet kiáradása, túlcsordulása, a teremtés emberalakot öltő „ráadása” - s mindez azért, hogy ránk tékozolván, ránk is testálja e túláradó szeretetet. Ilyen, és csakis ilyen értelemben ő a Tékozló Fiú, aki áldozatával legyőzve a világot, visszatér az atyai házba, hogy példájával bennünket is hazavezethessen. Ezért a karácsony a teremtés elfogadásának és szeretetben való felül múlásának az ünnepe. Olyan kimondhatatlan és majdnem-felfogha- tatlan ünnep, amelyet voltaképp csak megéléseinkkel tudunk fölfogni: a némán áradó és láthatatlanul jelenlévő szeretet ajándékaival. A karácsony ruhája és dísze ennek csupán emberi része, a külső emberé; igaz jelentése pedig a belső emberé, az az isteni rész, melyről a Hegyibeszéd szól: Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván. Igen, menj be a te belső szobádba, a lélek egyetemességébe, a szeretet szabadságába, igazi otthonodba, ahol ajándékaidat, a némán áradó szeretetet: életedet mint eledelt titkon szétoszthatod. A szeretet szelíd, mint a hóesés. Gyermekkoromban szívszorongva, titkon való áhítattal vártam a hó első hullását. Nem úgy van-e vajon, hogy a havazás eljövetelével egyben a szeretet eljövetelét is reméltem? És e várakozás a karácsony, az egyetemes ünnep és szeretet eljövetele által vajon nem a megszentelődésre való várakozás volt?
