Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - ZEMÁN LÁSZLÓ: Könyvekről
Könyvekről időmértékes és a szótagszámláló vagy a hangsúlyos prozódia között. Az utolsó fejezet az egyes verslábak, sörfajták és strófaszerkezetek szlovák s részben cseh nyelvű leképezését pásztázza, a variánsokkal együtt gazdag szemelvényanyagot vonva be az egész kötetre jellemző részletező összevetésbe. Használhatóságát fokozza a csatolt tárgymutató s az egyes szerzők tömör jellemzése, de egyébként is szinte minden megvan benne... S a felöltő kérdések még egy köre tárgyunkban: az időmérték, amint utaltunk rá, valamiképpen egybevághat a nyelv tulajdonságaival, ekképpen véli például Th. H. Savory a görög hexameter visszaadására a finnt a legalkalmasabbnak, s nemcsak a szegmentális-hangtani, hanem a nyelv grammatikai tényezőire való tekintettel is (vö. Savory, Th., The Art of Translation. Jonathan Cape, London 21968, 62, 185). Hollýék nyugat-szlovák nyelvét szokták ugyancsak úgy említeni mint a későbbiekben a közép-szlovákra épülő irodalmi nyelvnél az időmértékre hajlandósabbnak. A cseh, a szlovák és a magyar verstan konvergáló sajátságának minősíti e tulajdonságot s kapcsolatát a hangsúllyal idézett írásában Rákos Péter (1983, 212). Mindez azonban — szerintünk — nem volna elegendő ahhoz, hogy megértsük, miért fejlődtek az időmértékes formák a magyar lírában oly erős hagyománnyá. M. Okál felsorolja azokat a költeményeket (vagy legalább utal rájuk) amelyekben, bár hangsúlyos átképzésben, de a kortárs szlovák költők is a klasszikus metrikai örökségből merítenek. Smrek, Válek, Mihálik egy-egy költeményük formájaként választják például a szapphói versszakot stb. De az európai irodalmakban sehol sem alakul ki a 20. században az időmértékes formának olyan áthallása, mint a Nyugat költőinél, sőt az újabb magyar lírában. Hollýék Horatius-kultusza, jártasságuk a klasszikus anyagban, fordításában s ennek hatása a szlovák lírafejlődés lényeges mozzanata (s mind Hollý, mind a rákövetkező romantikus nemzedék közvetlenül ismerhették a magyar mértékes vers útját a klasszikus triásztól Vörösmar- tyig). Az erős vergiliusi-horatiusi hagyomány továbbélése fordításokban, valamint az időmértékes formának felívelése egy Berzsenyi költészetében (akitől „erőt tanul a halk utód kobozza” — Tóth Árpád), akinek „hangvétele”, vagy olyik sora is egy Füst Milánnál visszhangzanak, Radnóti Miklós költői teljesítménye (s még Tandori Dezső is több verset ír alkaioszi strófában) kétségtelenül a nyelvinek részvételével, de az alkotás felől jelentik a magyar líra „klasszikus próbáját” (Megjegyezhetjük: Hollýéknak és másoknak a költészetét a nyelvfejlődés ismert tényei következtében nyelvközi és nyelven belüli fordítással kísérlik meg a költők közelebb hozni az olvasóhoz, beépíteni az eleven hagyományba). A lírai hagyomány jellemzésére rávezető, ahogy Trencsényi-Waldapfel Imre értékeli a horatiusi sorokat Berzsenyi verseiben, aki ugyan példaképét nem fordította, de a felvillanó horatiusi kép, verskezdet nála „— már nem az interpretáló műfordítás lélektani feltételeinek kitéve, hanem a felszabadult ihlet minden felmerülő képzetét saját törvénye szerint megformáló sodrában — éppen Berzsenyinél nyeri el örökérvényű magyar megfogal
