Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - ZEMÁN LÁSZLÓ: Könyvekről
ZEMÁN LÁSZLÓ us Purkircher munkásságát (Ezeket a korábbiakban monografikus feldolgozásban fordításuk által és életművük kiadásával mutatta be; e dolgozatai iránt a magyar irodalomtörténet is teljes mértékben „érdekelt”, részletesebben lásd ismertetésünket az Irodalmi Szemlében [XXVI, 1983, 3, 222—231] s a Magyar Könyvszemlében [99, 1983, 1, 102—110]; a pozsonyi orvos és botanikus Purkircher költői életműve az MTA kiadványaként jelent meg — Georgius Purkircher: Opera quae sunt omnia. Edidit Miloslav Okál, Budapest, Academia 1988). Az idézett indítás után a felsorolásszerű taglalás a görög és a latin nyelvű költészet fordítására és az eredeti alkotásokban meghonosodó időmérték kérdésére tér rá. A szerző a szlovákon kívül megfelelő kitekintést nyújt a cseh poétikatörténeti fejlődésre, ami az irodalomtörténeti áthatásokat és a nyelvi átfedődést tekintve természetszerű követelmény. Az időmérték, amint tudjuk, a nyugat-szlovák nyelvjárásban-nyelvben verselő Ján Hollý életművében, fordításaiban és eredeti alkotásaiban teljesedik ki. Munkásságának számbavétele, méltánylása, valamint szerepeltetése a szemelvényekben jelzi nagyságát, részletezésbe azonban M.O. nem bocsátkozik, hanem utal e vonatkozásban V. Turčány monográfiájára (103.1.). A következőkben vázolja a hangsúlyos visszaadásra történő átállást, miközben főképpen a szlovák költészetben az időmérték is tovább él. Bár a kötet ismertetése igényelné az elmélyülést, itt csak egy-két mozzanatot emelünk ki, mint amilyen J. Král cseh klasszika-filológus és fordító tevékenysége, aki a századfordulón közzétett elméleti munkáiban s végül gyakorlatában is a hangsúlyos elv kizárólagossága mellett tört lándzsát. Az általa kidolgozott szabályok-megfeleltetések módosítása pedig F. Stiebitz nevéhez fűződik (1921; ezek szerint igazodik saját fordításaiban a szerző is, vö. 131.1). A fejlődés, magától értetődik, a stiebitzi kiigazítással sem érhetett véget. S a könyvben kétszer is találkozunk ama megállapításával, miszerint „nyilván hálával adózunk majd annak az igazi költőnek, aki, nem törődve szabályainkkal, a régit új és nagy alkotássá képezi” (121, 142). Mind e kitétel, mind Ovidius Metamorfózisai I. Šafár-féle fordításának értékelése (133), amelyben Okál professzor erről mint a kifejező eszközök kiválasztása révén nagyszerű teljesítményről szól, de ugyanakkor elmarasztalja metrikáját — a fordítás összetett, sokrétű és sok tényezős lényegét fedi fel, mint olyan alkotó tevékenységet, amely akárcsak az eredeti megszületése, nem köthető szabályok guzsalyába. Más szóval a formális-metrikai megoldás a klasszikus anyag tolmácsolásában sem minden... Ahogy már szó volt róla, a ritmus a mű többi síkjával interferálva, azokkal együtt eredményezi az esztétikailag hatásos formát. S például a természetes szórend és kifejezőanyag, továbbá a szó szerintinek a mellőzése teszi Mihálik Oidipusz királyát gördülékenyebbé s élvezhetőbbé a szerző művibb változatával szemben (vö. a 178—9. lap szemelvényét). Az elemzés ismételten mutat rá a tagolás, metszethelyezés fölötte releváns voltára, e tény szerintünk úgyszintén összekötő kapocs az
