Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Kulcsár Ferenc: Imádságok VII. (esszék)
Imádságok VII. legbensőbb lényege az ő Oka, ő tehát, a hattyú, ennek az Oknak az okozata: ezért szép és ezért van célja. És ha a létezés Oka, az első szubsztancia és esszencia Isten, akkor a hattyú szubsztanciája és esszenciája, teste és lelke az által tartozik önnön fajába és nemébe, ami által aktuálisan létezik. És ugyanezt kelt tételeznünk minden létezőről, köztük elsősorban az emberről mint az első szubsztancia, azaz Isten legfőbb okozatáról és céljáról. Szókratész mondja, hogy a hattyú Isten szolgája, s amikor énekel, örömében teszi, mert ismeri mindazt a jót, ami Isten. S ő, Szókratész, a hattyú szolgatársa, mert ő is Istennek szenteltetett, hiszen ugyanazt a létismeretet kapta Istentől, mint a hattyú. Novella. A képek kijelenetetnek az embernek, és a fény, amely bennük van, rejtett. Az Atya fényének képében kifogja jelenteni magát, és az ő képe rejtett az ő fénye által Mundus absurdus? Nero, miután karddal átdöfeti anyja méhét, amely őt világra dajkálta, s diadalmenetben, nők és gyermekek magasztaló himnuszai és virágesője közepette bevonul Rómába mint szent és istenek számára kiválasztott férfiú, megrendezi a ’’világ éjszakáját”. Igen. Ott áll ez a kétnemű isten — Aeneas és Venus titkos viszonyának fattya —, császár, atléta, költő és dalnok a Maecenas tornyában, lába alatt a piszokban, bűzben, vérben, szitokban és jajgatásban fetrengő, lángokban álló Róma apokalipszis-képe, s ő, Nero, énekel; arról, hogy fenséges álmában Apollo szállt le hozzá, s az isteni igézet hatalma árasztja szívéből a dallamokat, melyek ezután istenek és emberek örömére örökké felcsendülnek majd, hogy az ő költői halhatatlanságát biztosítsák. Ami pedig a világ eme éjszakáját követte, ismert: a nagy Cirkusz, a Világszínpad, melynek dramaturgiáját a nagy Rendező, maga Nero megható lelkiismeretességgel és kínos pontossággal készít elő, olyan finom részletekre is ügyelve, hogy a cirkusz deszkapalánkjaira szögezendő emberáldozatok halálhögése el ne nyomja a medvék, oroszlánok, vadbivalyok és vadkutyák szépséges, fennkölt morgását és üvöltését, miközben az állatbőrbe öltöztetett embereket marcangolják halálra; ez ugyanis a nézők — akik majd a nagy látvány közepette a röhögéstől fulladoznak és kihányják eledelüket — esztétikai élményét szegényítené. S az előadás után? Népünnepély Róma kertjeiben; a kivilágítást szurokkal leöntött és felgyújtott emberek százai szolgáltatják, akiknek lobogó fényénél Nero menyasszonynak öltözve meghágatja magát rabszolgavőlegényével; és Nero, a Szűz, szüzessége elvesztőn vinnyog és jajveszékel, hogy túlharsogja az égő emberek s a körbe-szerte lerészegülten szeretkező rómaiak kiáltozásait. Mundus absurdus. A világ minden bűne és igazságtalansága egyetlen emberben. S ez a világban meglévő, tagadhatatlan Abszurdum végtelenül fontos kérdésekhez vezet: vajon ebből a tényből az következik-e, hogy maga a világ is abszurd?; és vajon az Abszurdum által megölt emberek életéért tehetünk-e mi, élők, valamit? Az első kérdésre azt válaszolom, hogy NEM, a piásodikra pedig azt, hogy IGEN. Ugyanis ha nem hinnék abban, hogy a világ legbelsőbb lényege szerint a tökéletesedés felé halad, vagyis hogy a világ mint Tékozló Fiú, aki vétett az ég és az atya ellen, a disznók közül végre hazatalál az atyai házba, hogy megkapja az új eget és az új földet, mintegy a szellem győzelmének jelképeként, szóval ha mindebben nem hinnék, akkor— Pilinszky
