Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Kulcsár Ferenc: Imádságok VII. (esszék)
Kulcsár Ferenc Jánossal egyetértésben — számomra minden siker és öröm riasztó sivatag maradna, s morális és filozófiai kötelességemnek érezném az öngyilkosságot. Az IGEN pedig ennek a hitnek a következménye; mert minden értelmét vesztené, ha a megöltek életét nem tudnánk jóvátenni, ha e képtelenség fölött az embernek nem lenne hatalma. De van. Egyrészt, hitem szerint e megöltek a civilizáció új minőségeinek többrétegű megteremtői; külsőleg mint a történelem kiigazitói, belsőleg pedig mint az emberi lelkek tökéletesftői. Másrészt hitük üzenete, miszerint csak a szeretet képes megtartani a világot, mert egyedül ez értelmes, és minden más abszurd, igen, ez az üzenetük összeköt bennünket az ő halálukkal, s így bennünk élnek jelképesen és valóságosan is tovább: együtt virrasztunk a világ végső megvigasztalódásáért. Novella. Nem latinórán vagyunk hanem a tékozló fiú drámájának közepében élünk Még vagy már? MÉG harmincegy helyen dúl fegyveres konfliktus a világban — mondja a rádió. Kész. Egy hír. Egy információ. Ki lehet pipázni. És — özön közöny. Kínos. Tegnap Aljosáról írtam, aki bár meggyalázott és kifosztott holtakban gyökérzik, de gyökérzik, s ezért lombot hajt: úgy virraszt, hogy közben vigasztal, életet megtartó önfeledtséggel; Aljosa megmenekül — és megmenekít. MAR harmincegy helyen dúl fegyveres konfliktus a világban — mondom a feleségemnek, aki szintén hallja a rádió MÉG-jét, aztán ennyiben maradunk: ki van feszítve a háló, vergődhetünk. S most ülök az íróasztalnál, odakint verőfény, gyerkőcök, én meg — Pilátusra gondolok. Pilátusra és ránk, emberekre. A botrányra... Állok Pilátus előtt, leköpdösött arccal, s hallom, hogy ez az ember azt kérdezi tőlem: — Micsoda az igazság? Tudjuk, hogy ő, Jézus, nem felelt; nem felelhetett, mert ő maga, a kékre vert Fiúisten volt az Igazság. S azt is tudjuk, hogy mi, emberek, kétezer éve óránként válaszolunk, csak úgy, kapásból, Pilátusnak, nem tudatosítván, hogy az fertőzi meg az embert, ami kijön a száján — s MÉG harmincegy helyen dúl... Vagy MÁR? ... Amikor mi, emberek, szólásra nyílunk, gyakran, mi több, szinte minden alkalommal mellőzzük a Valóságot, hogy a világ s benne a tények és mi, emberek, az egyszerű létezőnek, az Oknak az okozatai vagyunk, azaz összetett létezők: forma és anyag, test és lélek, alá-, illetve mellérendelve az Oknak, amelytől akként eredünk, mint alkotójától egy csésze vagy egy ház; ellenkező esetben megszűnik a logika, s azt állítjuk, teljesen logikátlanul, hogy az alkotás nem feltételez Alkotót. Igen, szavaink megtisztítása, ez az, ami Isten bizonyságtétele, közénk vettetése ellenére is, azaz kétezer év óta oly hivalkodóan s egyben tragikusan hiányzik cselekvéseinkből. Holott világos kellene hogy legyen számunkra: szavaink megtisztításának feltétlenül az első helyen kell állnia életünkben. Enélkül ugyanis — bármennyire nem tudatosítjuk is ezt — mást sem teszünk, mint szakadatlanul szennyezzük a teremtés színtiszta szövetét, olyannyira, hogy megeshet, egy idő után már nem viseli el képtelen zavaraink történelmét, s bűnhődnünk kell — talán végleg. Még érzékletesebben: a teremtés kristályedényét vétségeink által annyi szennyel terheljük, hogy súlya alatt megrepedt a dolgok legszebbjének és
