Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Kulcsár Ferenc: Imádságok VII. (esszék)

KULCSÁR FERENC

Imádságok VII.

Tudom, hogy a tudás elnémulás, s mert beszélek, tudom, hogy még nem tudok

Szerző

minden gondolat — erőfeszítése végső határán: imádság. ”

Pierre Emmanuel

Isteni és emberi színjáték. Az írás, a cselekvés mint Tény hódolás a Valóság előtt, amely/aki magából ajándékoz egy-egy kegyelmi részt az embernek; így az ember írása és cselekvése kegyelmi hozzájárulás az önnön vétke által fogságba esett szellem megtisztításának-felszabadításának. Mivel pedig a szellem a gigantikus nagyságú és kiterjedésű anyag foglya, ezért gigantikus méretű emberi tevékenységre — emberi újjászületésekre — van szükség ahhoz, hogy a szellem megtisztuljon a világ — és benne az ember—gigantikus anyagától. S mindez roppant térben és roppant időben végbemenő küzdelem, olyan isteni és emberi színjáték — történelemnek is szoktuk nevezni! —, amelynek célja a tér és az idő megszüntetése azon felismerés által, hogy az élet és a halál a lét két egymást gazdagító ’’cselekvésállapota”, az anyag fölött győző szellem kétféle jelenléte a világban. Vagyis: élet és halál csak kétféle látszat, kétféle munkálkodó ’’létezés”, kétféle emberi s egyben isteni eszköz a Világszellem ’’kezében”, mely által végül felszabadíttatik a hűtlen és lázadó, anyagba sűrűsödött erő és gondolat.

Novella. A vakság (tehát a látás hiánya) a szemben van; a szellem vaksága (tehát a látás hiánya) a szellemben van, mivel lényege szerint a szellem — bár létező! — az anyag fogságában van.

Például a hattyú. A hattyú nem önmagában és önmagáért szép, hanem azért, mert részesült a legelső és legegyszerűbb létező kiáradásában és céljában, vagyis a legtökéletesebben és legmagasabb rendűben. A hattyú tehát e Lényeg által és benne birtokolja önnön létezését: szépségét és célját. Ugyanis a hattyúnak mint létezőnek a