Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - KOVÁCS F. ALADÁR: Svábok (regényrészlet)

KOVÁCS F. ALADÁR

Svábok

0részlet)

Szent Habakuk sem irgalmazott volna annak a vakmerőnek, aki az Úr 1695-ik esztendejében elment volna Besenfeldre és ott akármelyik járókelő paraszttól megkérdezte volna:

— Csipognak már?

Csak ennyit, semmi többet. Abban a pillanatban a kalapja, ha volna a pimasznak, a sárban gurigázna, maga meg letenné csontjait a kalapja mellé, mert a német paraszt addig taposná a hasát, míg fel nem pukkanna, mint a halhólyag.

Hosszú históriája van ennek.

Élt Besenfelden valamikor egy Meyer nevű foltozóvarga, aki nagyon szerette a csirkepecsenyét. Egy esztendőben azonban tyúkvész volt, s elpusztult minden aprójószága. Csak egy-két háznál maradt valami magnak, meg egy pár tojás a kotló alá. Szeretett volna vásárolni néhány tojást, de mindenütt ezt mondták neki:

— Heuer sind teuer die Eier, Herr Meyer.

Csak itt-ott sikerült kapnia egyet-egyet, azt is borsos áron, úgyhogy nagy nehezen összeszedett hetet. Most azonban honnan vegyen kotlóst? Attól bizony senki sem akart megválni semmi pénzért. Még kölcsönbe sem adtak. Mit volt mit tenie a vargának, a tojásokat bebugyolálta szalma közé egy kosárba, ő meg, mint a kotlós ráült, s úgy foltozgatta az elrongyolódott csizmákat.

Hetednapon, ahogy fészkelődött — mert alsóteste elzsibbadt — mintha csak valami hangot hallott volna a fűzfa kosárból.

— Mi az, már csipognak talán? — kérdezte mintegy az inasától, mintha annak tudnia kellene azt is.

Felállt és lehányta a vastag szalmaréteget a tojásokról. Mondani sem kell, hogy olyan záptojás-rántottát talált ott, hogy mai napig sem párolgott el a szaga, s még ma is a falu felett terjeng. Mert a tejfelesszájú inas gondoskodott róla, hogy híre menjen az esetnek a szomszéd falvakba.

Erről voltak híresek hát a besenfeldiek, még a hetedik határban is.

Nyavalyás hegyi fészek volt a württembergi Besenfeld falu. Még a napot is ritkán látták a jámbor svábok. Mintha csak robotba sütne, oly kedvetlenül melegített. Csak napi néhány órát mutatta magát, aztán elbújt a hegyek mögé. Ezek a hegyek arra voltak jók, hogy a keserűség után némi savanyúságot is adjanak: bort, melytől kinyílik a zsebekben a békanyúzó bicsak.