Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - KOVÁCS F. ALADÁR: Svábok (regényrészlet)
KOVÁCS F. ALADÁR A napot takaró egyik orom tetején roggyant fellegvár állott, huhogó baglyokkal, csapkodó denevérekkel, rágcsáló egerekkel és rögeszmés, bús lovaggal a kebelében: Freiherr Augustin Schorr von Schorrenthal kegyúrral. Nem számítva, hogy Besenfeld az ő tulajdona volt minden halandójával és a halandók minden szőrszálával együtt, úgy látszik, hogy bárói kiváltságai közé tartozott az is, hogy a nap neki tovább sütött két órával, mint a vékonybélű, korgó gyomrú besenfeldieknek. Nem is csoda tehát, hogy urasága olyan magasan hordta az orrát, ha rothadt zsindelyű bástyatornyából — szó szerint — lenézhette a nyugaton, mélyen alatta leáldozó tüzes golyót. Nem is beszélt soha senkivel a falubeliek közül. Maga mellett nem tűrt meg senkit két személyen kívül. Az egyik szolgája, testőre, lakája s egyben foglya is volt, egy volt török szpáhi személyében, úgy, ahogyan Allah teremtette, fezben, bugyogóban. A rigolyás báró ugyanis részt vett a törökök elleni hadjáratban. Először Schöning generális jórészt brandenburgiakból álló segélycsapatával aprította a török fejeket Buda alatt, aztán Kurfürst Max Emmánuel von Bazern zászlója alatt Nándorfehérvár falait törte-zúzta, s végül Barfus generálissal Slankamennél elnáspángolta Musztafa Köprülüt. Ott ejtette ezt a foglyot is, akinek az volt jelenlegi főfoglalkozása, hogy birkatürelemmel hallgassa urának harci élményeit. Élvezet volt hőstettekről mesélni és diadalokat sorolni fel a terjedelmes rokonságnak, vagy valamely szomszédos várúrnak, de kétszeres gyönyör mindezt magának a legyőzött ellenségnek tálalni, akinek még hajbókolnia és hétrét hajlongania kell hozzá, ahogy hízelgő szót halló hopmesternek illik is. Mikor délutáni kávéját szürcsölgette a cinteremben, mert a fekete leves készítése is a török kötelességei közé tartozott, akkor legjobban volt tele szája ilyen kifejezésekkel: „úgy vágtunk benneteket, canis mater, mint a répát”, vagy „megadtuk nektek a kegyelemdöfést” és „a kutya sem félt tőletek”. Allah bizonyára a hetedik mennyországba fogja szólítani e körülmetélt fiát, mivel a földön ily kínokat kell kiállnia. Ott majd szebbnél szebb hurik fogják édes szavakkal gyógyítani szomorú fülét. A másik kiváltságos személy, akit magához láncolva tartott, a tányérnyaló Grube Kristóf volt, az uradalom sáfára, akit a besenfeldiek egyszerűen „SaukristP-nek neveztek egymás között. Ura távollétében ő vezette a birtokot, ő volt a jobbágyok ostora. Magáról azt tartotta, hogy nem rossz ember, olyan, mint a falat kenyér. Ami igaz, oly rossz nem volt, hogy még rosszabb ne lehetett volna. Valójában senki sem ismerte ki magát benne. Se hideg, se meleg, se hal, se rák. Mindig arra a pártra hajlott, ahol neki esett a haszon. Hóbortos ura, aki egész nap csak a muskétákat fényesítette, vagy a szobában fel-alá díszmenetet gyakorolt, csöppet sem törődött jószágaival, így Saukristl nyugodtan megtehette, hogy a kötelező robotból leengedett a besenfeldieknek, mondván, hogy „nekünk besenfeldieknek össze kell tartanunk”, s így szépnek mutatta magát előttük. Másrészt azonban
