Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)
FÜLÖP ANTAL hangja mögött mély belső küszködés érződött, ahogy a hallgatás hosszúra nyúló másodpercei alatt a „legmegfeleőbb" választ megtalálta: „Nézd... — mondta —, az az ember, aki az udvarba lépett, már nem az az ember volt, aki az utcáról rádnevetett. A többit rád bízom...” S akkor megéreztem, hogy köztem és anyám közt a régi cinkos, félig szülői, félig nem szülői kapcsolat helyébe egy új szövetség teremtődött, melyet groteszk titok forrasztott egybe, befedve a két vénember árnyékát, akiket azon a réges-régi napon, szent balgaságomban (alig kétévesen) a „kirkic'-cel Szibériába vitettem... Erről többé szó sem esett köztünk, bár igaz, hogy akkor sem, mert a ránk telepedő csöndet csak a kapu csapódása zavarta meg. Gergő bácsi lapátolás közben mégiscsak gondolt egyet, és hazaugrott paprikás zsíros kenyérért. Mire betoppant, a zubbony már a szekrény kriptahomályában szunnyadt bezárva, anyám pedig a sparheltje körül sürgölődött. Egy délután, miután az előző éjszaka arra ébredtünk, hogy Gergő bácsi eltévesztve a „Rozmaring” kocsma vizeldéjét, nagy csobogások közt, dalolgatva pisái a szoba sarkában, majd anyám korholó szavaira, melyeket a felmosórongyért szaladva mormolt maga elé, azt a hetyke választ adta, hogy ő sztahanovista — szóval azon a délutánon megkérdeztem anyámtól, aki az udvaron éppen a malacot készült megetetni, s a bádogkannába révedve kavargatta a sápadtarany színű árpadarát, hogy mikor szeretett bele Gergő bácsiba. Eközben magam előtt láttam Gergő bácsi fehér ösztövér lábát, melyen este, ha közvetlenül a lefekvés előtt letolta a nadrágját, a gatyaszár alól gubancos visszerek futottak alá kéken és feketén. Teste, amely a szenelő ruhában, ahogy a kocsin szétvetett lábbal állva hajtotta a lovakat, és alakja feltornyosult az ég előterében, vagy mikor hosszú léptekkel ment át az udvaron, egy szikár, magas és erőteljes embert mutatott, amint azonban levetkőzött, s a kanna fölött, a lavórban vézna karjával csápolva mosdani kezdett, olyanná vált, mint egy óriás szúnyog. (Egyszer álmomban óriás szúnyogként hágta meg anyámat, aki ezalatt a fejét oldalvást fordítva a távolba nézett, és reggel, mikor kimentem az udvarra pisálni, mérgemben kirúgtam a kerítésből egy lecet.) De az esti vetkőzéseket hosszú órákig tartó hallgatás előzte meg, amely a „zug”-ból áradt és rátelepedett a konyhára, bár a kredencen szólt a rádió. Gergő bácsi, miután a telepről hazajött, megvacsorázott, majd megrögzött szokása szerint, úgy ahogy volt, bakancsban, sapkában a sparhelt végében álló zsámolyra telepedett, amely egy darab hozzá tartozó padlóval akkor is az „ő helye” volt, ha éppen nem volt otthon. Ahogy leült, az ellenzős sapka árnyékot vetett az arcára, majd ahogy a szemét egy pontra szegezve hasasra pödört cigerattáit egyetlen szó nélkül, szép sorban szívni kezdte, minden moccanás, mozdulat jelentőséget kapott. Anyám rendszerint az asztalnál ült, lábát a hokedli hídján tartva — így jól megült ölében a pamutgombolyag —, szőrös pamutból pulóvereket kötött a családnak. A „zug”—ból áradó hallgatás köré sűrűsödve oldalához nyomta könyökét, s egész alakja kisebb lett. Ezt látva én is az asztalhoz ültem, minél közelebb anyámhoz, bár majdnem mindegy volt, hova ülök vagy állok: Gergő bácsi
