Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)
Százhuszonhat Sztálint rajzoltam szeme, noha egy pontra nézett, az egész konyhát befogta. Ha faragtam, ettem vagy éppen a vízbe mártott fésűvel fésülködtem, egyszer csak megszólalt: „Hogy lehet valaki ilyen gyámoltalan!”, s utána megint szobor- mereven hallgatott, én pedig törhettem rajta a fejem, hogy abban, amit épp csináltam, mi volt a kifogásolnivaló. Bár anyám kezében időnként kicsivel nagyobbat villant a kötőtű, az is inkább csak azért, mert olyankor összerezzent. A szobaajtó, mint a mágnes vonzotta a szemem, de nem mertem rászánni magam, hogy bemenjek, hogy végre eltűnjek Gergő bácsi látómezejéből, mert amint csak beléptem, az ajtót még be sem csukhattam egészen magam mögött, Gergő bácsi máris — mintha a konyhától kérdezné — kérdőre vonta anyámat: „Hát ez mit csinál me int odabent?” Ám nyári estéken ott volt a vécé! Kitűnő búvóhely hátul az udvar sarkában, ahol békésen elüldögélhetett az ember, mialatt a deszkafalon át bejöttek az este hangjai: a malacól felől időnként felhangzó tompa horkanások irigységemet fölkeltve jelezték, hogy Dönci, a hízó jóllakva, a szalmáján elnyúlva békésen alszik. Néha a vágányok felől, ahogy a szerelvény elrobogott, hallani lehetett, hogy a vasutas a sípjába fújt és hangosan felnevetett, talán azért — gondoltam —, mert meglátta Ibolykát, aki a legközelebb lakott a bakterházhoz, és lámpagyújtás után, fedetlen ablakai mögött, gyakran meztelenül járkált a szobában; pedig csak egyszer hallgatták ki a rendőrségen. A szomszédban az udvari lámpa fényénél a gyerekek késő estig hintáztak, a visongás, s a hinta áthallatszó nyikorgása belém hatolt, s a sötétben terveket szőttem, hogy amint nagyobb leszek, a padláson leszúrom Gergő bácsit. Télen az ember ülepét pirosra csípte a fagy, de ami még ettől is nagyobb veszedelmet jelentett, hogy a hidegtől a tomolykóm egészen magába gyűrűzött, s rémülten gondoltam arra, ha egyszer — ne adj’ isten — úgy maradna, olyan szerszámmal az életben meg nem nősülhetek. így téli estéken inkább a Kincses Kalendáriumot lapozgattam, ez aránylag kevés mozgással járt, bár lapozás közben zizegett a papír. Minden második lapról Sztálin tekintett rám, megnyerő apai mosollyal, s az ujjait szorongató szövőnők és lekes melósok után, ahogy egy pompás repülőgép feljárójáról, áldásra nyújtott kezének oltalmát rám is kiterjesztette, magam is apámnak kezdtem érezni őt, s egy rajzórán olyan élethű Sztálint rajzoltam, hogy Lukács, a selypítő rajztanár, azután félt tőlem: „Gyönyölűü...” — szögezte fel a falra azon nyomban, lelkesen! Úgyhogy azon a télen pontosan százhuszonhat Sztálint rajzoltam, miközben úgy tűnt (amiről később meg is bizonyosodtam), hogy mialatt a szénrúddal a legendás bajuszt satíroztam, Gergő bácsi hallgatásába — bár változatlanul mereven ült — valami meghunyász- kodásféle költözött, mintha hasonló változáson esett volna át, mint Lukács, a selypegő rajztanár. Mintha egyszerre kitágult volna a konyha, egyre többet és merészebben mozogtam. Egy este két szál színes ceruzával a zsebemben, hangosan arról gondolkodtam, hogy a Generalisszimusz vállap- ján a marsallcsillagot pirossal-zölddel szeretném megcsinálni... „No és, ki tart
