Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - HIZSNYAN GÉZA: Vágyaink színháza (kritika)
HIZSNYAN GÉZA János 1988-as rendezése „rehabilitálta” magyar színpadon. Az ő olvasatában lélektanilag pontosan motivált végzetdráma született, s kiderült, bár Williams kétségtelenül mestere a drámaírásnak, műve korántsem csupán jól megírt mestermunka, de valódi, jelentős drámai értékek hordozója. (Ezt akkor néhány Williams-et korábban támadó magyar kritikus — pl. Koltai Tamás — is elismerte.) Miben is rejlik a darab igazsága, drámai konfliktusának „hitele”, melyet oly kevesen tudtak igazolni a színpadon? Természetesen a testi és lelki értékek és igények különbözőségének konfliktusában. Abban, hogy az ösztöneinek élő, vágyai, testi szükségletei kielégítésére „berendezkedő” világ képtelen megérteni a lelki igényeinek ki égítésére is vágyó embert. Ez persze „védekezés” is, hiszen egy ilyen másfajta értékrend azonnal megkérdőjelezné, szétzúzná a jól felépített, izolált világot. Persze, ha a képlet ilyen egyszerű lenne, s az író fekete-fehér színekkel ábrázolna, ha Stanley Kowalski világa a rossz, sötét, erőszakos, korcs, Blanche Du Bois-é pedig az érzékeny, finom lelkű, költői, tiszta világ lenne, a dráma elveszítené tétjét, didaktikus álkonfliktussá egyszerűsödne. Williamsnál azonban erről szó sincs. Blanche korántsem csupán törékeny, kiszolgáltatott, ártatlan, szűzi teremtés, hanem hisztérikus, lelki egyensúlyát, erkölcsi mércéjét elveszített ember is, aki szinte agresszíven követeli a szeretetet, a gondoskodást, a „belátást” a környezetétől. A darabból megkapjuk a lélektani magyarázatot is: gyermekkorunkban ő volt a domináns személyiség húgával, Stellával szemben, egy jómódú polgári arisztokrata környezetben éltek, ahol Blanche mindent megkapott. Stella távozása után a szülők megbetegedtek, ellátásuk és a birtok minden gondja Blanche nyakába szakadt. A szülők halála után egyedül maradt, képtelen volt megfelelni a rázuhanó feladatoknak. Neveltetése (a prüdéria határáig „szolid” viselkedés- mód megkövetelése) és ösztönei (az érett nő szexuális vágyai) is összeütközésbe kerültek, s támasz nélkül nem találta a kiutat. A birtok elveszett, Blanche az erkölcsi züllés felé sodródott. Utolsó reménységként, teljes otthoni talajvesztés után érkezett húgához, aki a távolból erősen megszépítette saját életkörülményeit. Stella tehát bizonyos értelemben mindig áldozat. Otthonról — talán éppen Blanche „uralkodása” elől — házasságba menekült. Élet körülményei, a férje és a környezete által képviselt értékrend azonban homlokegyenest ellenkezik az addigi életével, kénytelen tehát valamiféle „léthazugságot” találni magának, kompromisszumot, amellyel a saját maga számára elfogadhatóvá tudja tenni mostani életét. Ebben az életben legerősebb pozitív stimulusa a szexualitás — nyilvánvaló, hogy a házasság e téren nyújtja számára a legnagyobb élményt. A férjéről való gondoskodás amolyan pótcselekvés; a másodrendű „kiszolgálói” szerepet otthon is fölvállalta, s a házasságban eleinte transzformáit anyai ösztönei is segítik „az ideális feleség” szerepének vállalása. Ahogyan Blanchenak bemutatja a még távollevő Stanleyt, finom jelzése annak, hogyan igyekszik összhangba hozni neveltetése elvárásait a realitásokkal:
