Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - KEREKASZTAL - Folyóirat a lőporos hordón
KEREKASZTAL zékünk. Ma íróink java része légüres térben érzi magát nincsenek kapaszkodók, nincsenek fogódzók. S ahhoz idő szükséges, hogy rájöjjünk: a nehezebb ellenállás nem a mindenkori politika ellenállása, hanem annak az anyagnak a „makacssága" , amellyel mint írók dolgozunk, tehát a nyelv, a műforma oppozíciója. De hogy valami azért elkezdődött nálunk, arra éppen te utalsz, Domokos Matyi, mikor puskaporos hordókról beszélsz. Hát egy ilyen puskaporos hordó az a Fábry Zoltán, akit nemrég épp az itt jelenlévő Hizsnyai Zoltán robbantott fel, ha szabad így mondanom. Szerencsés választással, de meglehetősen szerencsétlen, nem adekvát eszközökkel. Szerencsés a választása azért, mert Fábry annyira központi, tengelyjelentőségű a szlovákiai magyar irodalomban, hogy ha Fábryt revideáljuk, akkor az egész szlovákiai magyar irodalmat kénytelenek vagyunk revízió alá venni, és a revízió során feltehetően eljutunk ahhoz az azonosságtudathoz, amely azonosságtudatra első fokon szükségünk van ahhoz, hogy rádöbbenjünk: merre is van az irodalomban az igazi nehezebb ellenállás, azaz merre rendeltetett mennünk. Domokos M.: — Tőzsér Árpád után — azt hiszem — ehhez Duba Gyulának is volna hozzáfűznivalója, aki másfél évtizedet töltött el a Szemle főszerkesztői székében, és nyilván hordoz magában egy képet arról, hogy az Irodalmi Szemle megújulásához milyen mértékben van szükség ilyen feladatok, ilyen tisztázások elvégzésére. Duba Gy.: — Valahogy olyan közege keletkezett az irodalomnak, amikor az író nem azért nem ír és nem azért nem tudja, hogy mit írjon, mert tanácstalan, hanem mert pesszimista. Egyszerűen nem érzi, hogy érdemes-e írni, nem érzi, hogy ha megír valamit becsületesen és esetleg színvonalasan is, akkor annak értelme van. Ez lehet, hogy szubjektív így, és lehet, hogy csak énrám érvényes, de ha körülnézünk a jelenlegi irodalmiság közegében, akkor mindenképpen azt látjuk, hogy ma valóban mindent meg lehet írni, mindent meg lehet mondani, és egyre nehezebb olyan igazságot mondani, amelyiknek súlya is van. Számomra tehát itt kezdődik ez a légüres tér, ami jelenleg objektív adottság, kortünet, mely nem tudom, meddig fog tartani. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy ehhez járul egy gazdasági tehetetlenség is, akkor az irodalomnak egyre pesszimistábbak a kilátásai, legalábbis rövid távon. Grendel L.: — Kapcsolódni szeretnék arra, amit Tőzsér Árpád a csehszlovákiai magyar író ellenzékiségéről mondott. Úgy érzem, egy dolgot nem említett, amikor ellenzékiségről beszélt az előbb. Nem említette azt, hogy az irodalmon belül is volt egy ellenzékiség a csehszlovákiai magyar irodalom egy bizonyos irányzatával, bizonyos poétikájával szemben. Ezt az ötvenes, hatvanas évek fordulójától nyomon lehet követni a csehszlovákiai magyar irodalom történetében, és éppen Tőzsér Árpádnak, Cselényi Lászlónak köszönhetően. Ez a szocreál elleni lázadás a csehszlovákiai magyar irodalomban olyan ellenzéki magatartás, amely meglehetősen ambivalens volt. Ugyanis miközben azt a poétikát kérdőjelezte meg,
