Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - KEREKASZTAL - Folyóirat a lőporos hordón
Folyóirat a lőporos hordón Grendel L.: — Azt hiszem, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom a 89-es fordulatot követően sokkos állapotba került, és ebből a sokkból még mindig nem épült fel. Sokkos állapotba került, föltehetőleg azért, mert erre a rendszerváltásra a csehszlovákiai magyar irodalom sem készült fel. Hirtelen, hogy úgy mondjam, az ölünkbe hullott az alkotói szabadság, tehát megszűnt a cenzúra, a pártközpontból nem telefonálnak rá sem az Irodalmi Szemle szerkesztőire, sem a Madách Kiadó szerkesztőire vagy igazgatójára, és azt hiszem, hogy ez a szabadságélmény volt az, ami ilyen sokkos állapotba hozott bennünket. Tehát akkor most mit, hogyan tovább? Mégsem lehet azt a cenzúrázott negyven évet csak úgy egyik napról a másikra kitörölni az életünkből, nem lehet kitörölni a csehszlovákiai magyar irodalomból. Nem lehet kitörölni azokat a zsákutcákat, azokat az illúziókat, amelyeket az irodalom ilyen vagy amolyan küldetésével szemben tápláltunk az elmúlt negyven évben. A csehszlovákiai magyar írók egy igen tekintélyes része az elmúlt két vagy két és fél évben hallgat. Nem ír, nem publikál. Vagy politizál, vagy végképp elhallgatott, és azt hiszem, hogy nem tud mit kezdeni azzal a státusszal, amit csehszlovákiai magyar íróként neveznek meg. Domokos M.: — Hát mi történik ebben a helyzetben, amit sokkos állapotnak nevezel? Egy belső szereptisztázási folyamatról van szó? Hiszen végül is, ahogy ezt Pesten léhán mondanák, kitört a szabadság. Grendel L.\ — Azt hiszem, hogy éppen ez a szereptisztázás lenne az, amire a legnagyobb szükségünk volna ebben a pillanatban. Éppen ez az, amire nem vagyunk felkészülve. Nem vagyunk felkészülve se íróilag, se emberileg. Hizsnyai Z.: — Kitört a szabadság és majdnem kitörte a nyakunkat. Még a nonkonformista beállítottságú írók is szerepzavarba kerültek, hiszen az a közeg, az a közegellenállás szűnt meg, ami ellen az egész életüket —modorukat, élestílusukat — felépítettek. Domokos M.: — Ez ismerős tünet. Ez nem szlovákiai magyar irodalmi specialitás, és ezzel azt hiszem a térség valamennyi irodalmában meg kell bírkózniok valahogyan és valamiképpen az íróknak, mert enélkül egyszerűen nem lehet dolgozni, gondolom. De hát az ember azt hinné, hogy amikor függetlenül a történelmi körülményektől és történelmi körülmények megjövendölhető lehetőségeitől valaminek a változtatásában hisz és reménykedik, még ha az időtlenül történik is, azt gondolná az ember, hogy ez a remény súg, hogy a vágyak segítenek, ahogy Babits fogalmazott, megmutatják, hogy merre rendelte menned. Ez hiányzik? Tőzsér Á.: — Én inkább az „ellenzékiség” kulcsszóból indítanám a gondolatsort. Az elmúlt negyven év során irodalmunk igényesebb része hozzászokott az ellenzékiséghez, s most ez az ellenzékiség szinte egyik napról a másikra talaját vesztette. És ha eddig a nehezebb ellenállás ellenében éreztük magunkat irodalomnak, és ez a nehezebb ellenállás egyszerre megszűnt, akkor ezt természetszerűen megsínyli az egyensúlyér
