Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - ARDAMICA ZORÁN: Pillanatvadász (vers); „Undorgrund” (szöveg)
ARDAMICA ZORÁN Pillanatvadász Tudod, a pillanatot állítólag meg kell ragadni, úgy, ahogy én ezt, és lehasználni, nem úgy, mint én ezt, ezt, amelyiktől szaros lett a kezem. „Undorgrund” Amikor még kicsi voltam, meg normális, gyakran játszottam a bérházak előtti grundon. A hétemeletes betonkasznyi ugyan több fényévnyi távolságra volt a Pál utcától — a Bogorodicki (ma már Štefánik) negyedhez tartozott — mégis szerettem. Fosszínű homok borította, melyen sivatagsze- rűen fűcsomók élősködtek. Néhány mászóka haldoklott rajta, mondanom- semkellhogy életveszélyes állapotban. Ez volt az én csodagrundom. Igaz, ha fára akartam mászni, el kellett hagynom (megcsaltam), de mégiscsak ő volt a grund. Amikor úgy-ahogy fölcseperedtem, megutáltam az iskolát, megszerettem a sört, a lányokat és még sok mindent, elkezdtem a lázadó korszakomat élni, illegalitásba vonultam. A csadagrund egyszerű, majdhogynem idegen játszótérré (még mindig fosszínű volt) degradálódott. A világ annyira fölém magasodott (de nem magasztosult), hogy földalattinak éreztem magam (underground). De nemcsak magam: az életteremet, vágyaimat, eszközeimet, mindent a föld alá költöztettem. Sokáig hunyorogtam a fosszínű homok szemcséi közt. Idővel (a Föld állítólag forog) úgy éreztem, szellemileg fölötte állok a dolgoknak, tehát a földnek is — és az egekig emeltem magam. Miután ez az önkénytelenül belémpalán- tázódott Madách-motívum felhagyott az örökös agyostrommal (nekem
