Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Tamás Menyhért: HELYtelen (vers)

TAMAS MENYHERT

HELYtelen

Röviden írok. Nem nagyon tudok sokáig távol lenni. René Char (Parancs János fordítása)

1

Az igazat megvallva: nincs is hol időznöm — helyemet álruhások lepték el, tegnapos-idő felkent bajnokai. Korhű-rég ruhájuktól tar- kállik ünnep s ünneptelen gyülekezés, jussolt példáim kacatos példák, századokat fénylő érdem már nem érdem, ha netán mentésükre daco- lódnál, mosolyt szitál rád a cirkalmazott csend, bálos feltámadásuk... Zsibogás, hazát-torlasztó tánc, miközt visszafelé lázad a század!

2

Helyem-helyt, világnyit nyúlik lábam alatt a megkezdett út; a távola-volt-távola-lesz irány, legyen az iramos vagy gyaloglott ösvény, tudom, bár hosszadalmasabb, minden napszakában kap annyi fényt, hogy ahová indultam, messzét érje, időtlenedését tapossa bennem a ki- és megkövezett emlékezés, az elágazások nyugatról- keletre-keletről-nyugatra forduló jelzőit semmibe horgásszá fasoros egyenesedésem!

3

S a forrás, amit kezdetedtől őrizetesként őriztél? Akárcsak te, a kavics vigaszából él, remélve, hogy megürül a totemes mart, szétmállódnak a bérelt kövek, némultukig fogynak az álságos léptek; megannyi gázló-gáncsos igyekezet, danázó kedv, újra madarára lel az ág, a megváltatlan ég, háládat remegi a születő harmat, végre kimoshatják sebeiket a fák — megint lesz, miért ember- kedj, arcra bukj mélységes mély frissületébe...