Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Tamás Menyhért: HELYtelen (vers)
Tamás Menyhért 4 Eleget sírtál, áztattad magad felhőket-szégyení- tően! Hely híján, költözz a szemed mögé, szemhéjad birodalmába, messze, egészen messze az álmok börtönfalától, s élj pólyás napok nélkül, serleg- telen; a szíved kegyeltjeként, ÉLJ, ügyet se vess, ha címzetlen halottnak hisznek, ne szisszengj se kíntól, se magánytól, mint aki sziklát táplál, szorított szájjal ródd betűidet, hidd: miképp a múltadat kihordtad, jövendődet is kihordod... 5 Utazz, mind gyakrabban utazz el, fordítsd borúdra a legelső másult tájat, itasd át pórusaidat a füvek párallatával, járd megint örök-szomjjal az erdőt, kínáld fel futásod a szélnek, véred surro- gását az őz riadalmának, állj eleid mögé, ha po- gánykő meredne csodádra, hallgasd meg jóslatait, s felejtsd el nyomban, hagyd, hogy kápolna-áhíta- tig; átfénylett gyermekfohászodig ragadjon-röptes- sen a hűséggel-gyűrűzött, fehér galambszárny... 6 Hiszékeny voltál, vagy, s ... Aligha engedheted meg, hogy az is maradj! Aligha! Legelébbül vésd reggeledre: okulással kezd, s végezd a napot, mi az, mit rád bízott vilámodása, mihez fogj, ha csil- lagtalanul sötétje, kérlelhetetlenjeit lépd túl, törpültjeire még annyit se ügyelj, inkább határ- talanodj, meglásd, befogad valamelyik lobogótlan évszak (varrottasaiddal majd újralobogózod), tűzhellyel kínál, legyen hol megint megvallhasd magad. 7 Le sem száradt rólad az ’’Ellenült” bélyeg, készül az új, próbája már a bőrödön virít, tályogzol a sok aprónyomattól, kifehérített ágyad is marhabélyegként feketéll rád, bármint íjasítod magad, ébredésedre nagyítja gerinced rajzolatát, gyűlik, gyülemlik rajtad a rútító rovás, hírelvén: szemlére készít a közakaratú ítélkezés — nyilván haltat a NYILVÁN, te csak tűrj, értük is tűrj, harmadnap fölviláglasz a pecsétes kezek önkívületében!
