Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Bodor Ádám: A vörös kakas (elbeszélés)
Bodor Ádám magányosan éltem. Éjszaka kellős közepén éppen lankadtan hevertem mellette, amikor a magasban, a felhők között meghallottam a vadludakat. Azon az őszön az idegen rónát elborító füst terelte őket Sinistra ormai fölé. Az addig néma, deres éjszakák megteltek a vonuló madarak nyivákolásával, elcsuklló klarinét-hangjuk bekúszott a kéményen, és a tűzhely hamujában motozott hajnalig tovább. Idegeket borzoló hangok ezek. Aztán azt is meghallottam, Borcan ezredes hala még mindig a hordóban vergődik, csapdos. Fölkeltem, és tasakostul kivittem az árnyékszékre. — Mi ütött beléd — korholt Aranka Westin —, máskor kipisilsz az ablakon. Bár az ezredes már nem élt, kezdettől fogva tartottam ettől a hal-ügytől, hallgattam a vörös hajú vándorról is. Nem szerettem volna valamilyen kétes históriába keveredni, hogy a végén kitiltsanak a területről. Évekkel korábban tudomásomra jutott, az egyik közeli rezervátumban él kényszerlakhelyen Béla Bundasian, a fogadott fiam, őt kerestem. Azért szegődtem el erdei gyűjtögetőnek, hogy nyomára bukkanjak. Kár lett volna most mindent elrontani. A következő nap reggelén megint a vörös kakas keresett. Combig lucskos és csatakos volt, ahogy a fűvel, gazzal benőtt réten keresztülcsörtetett. Haragtól, rémülettől egyszerre fénylett, szikrázott. — Embernek fia, Andrej — vett elő szigorúan. — Miért nem megmondta nekem, továris kolonel nem él! Megvontam a vállam: csak. De ő a halért jött, s amint megtudta, mivelhogy halat nem eszem, hát hol van, rohant érte előpiszkálni. Délig sikálta a holtág vizében, aztán lapiba csomagolta, és hóna alatt eltűnt vele. Örökre eltűnt Dobrinból. Borcan ezredes helyébe a dobrini hegyivadászokhoz új erdőbiztos érkezett, eltűntem onnan egy szép napon magam is. Sok évvel később, zsebemben görög útlevéllel, vadonatúj négykerék-meghajtású metálzöld Renault terepjárómmal végiggurultam Sinistra körzeten, és Dobrinban töltöttem másfél napot. Kihajtottam a Baba Rotunda hágóra, gondoltam, megnézem, hogyan irul-virul a kakukkfüves réteken egykori kedvesem, Elvira Spiridon. Ott élt férjével, Severin Spiridonnal egy boronaházban egy útmenti tisztáson. De a ház helyén most nem állt semmi, csak egy halom esőverte, hó és jég alatt megkövesedett sötétkék üszők. Körülötte néhány zsenge sárga fűszál, friss hajtás csalán és sárfány növögetett. Alighanem, ami előtt álltam, a hantjuk lehetett. Késő délutánra járt, a keleti égbolton a bánat felhője, hatalmas narancsvörös gomolyag világított. Újabban egy-egy ilyen habos, távolodó felhő, elmerülőben a közeledő este lila leplei között, mindig elszomorított. A kocsit az országút mentén hagyva, lógó orral végigjártam az erdőszél néhány jól ismert zegét, zugát. Előttem, a tisztásokon kanyarogva, a felhő visszfényében csillogó jégből vagy, ki tudja, talán üvegből való kettős csík ragyogott. Az izzó tavaszi füvön saját sítalpaim régi nyomai kanyarogtak el a homályba, megmaradtak a legutolsó télről, amelyet évekkel korábban ott a hágón töltöttem. Aki valaha sítalpakon járta az erdőt, jól tudja, ha az ember néhányszor ugyanazon a helyen, saját nyomain elhalad, alatta a hó megkeményszik, és újra meg újra megfagy. Egy ilyen páros nyomvonal, ezüst pántlika ha elolvad, csak tavasz végére enyészik el végképp. De van köztük olyan, amelyik soha. Az utolsó télen nap mint nap erre jártam sítalpakon a Kolinda erdő búvópatakjai felé. A föld alatti nyirkos odúkban néhány engedetlen vadóc húzta meg magát a hegyivadászok elől, sem felszólításra, sem könyörgésre nem voltak hajlandók előbújni. Először úgy volt, csapdákat kell állítanom nekik, aztán a vége az lett: a járatokat egyszerűen betöltöttük
