Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - RÁCZ OLIVÉR: Emlékezzünk régiekről... (vitairat)
Emlékezzünk régiekről. két, rossz verset, novellát, regényt ír, akkor az írószövetség hamarosan megszűnne létezni. Szerencsémre, a beszélgetésen jelen volt Pavol Koyš, akkori első miniszterhelyettes is, aki replikámra harsogó kacagásban tört ki, s ezzel feloldotta a feszültséget és a helyzetet. Tóth Lászlót nem zárták ki az írószövetségből. (Szabadjon megjegyeznem, hogy Tóth Lászlót annak idején — nem csekély ellenállásokba ütközve — az én javaslatomra vették fel az írószövetségbe. Erről ennyit.) De nézzük tovább a Naplót "Szabadúszó lettem tehát (...) És védtelen is (...), akibe hetente, később már havonta kétszer, aztán havonta egyszer bele lehet rúgni." Ez is igaz lehet. Csakhogy — én nem voltam a ’’belerúgok” között. Annyira nem, hogy miután akkoriban az írószövetség magyar szekciójának a vezetője voltam, s miután a szekció vezetősége azokban az években kezdett veszedelmesen kiöregedni, illetve kihalni (Bábi Tibor, Egri Viktor, Szabó Béla távoztak az élők és a szekció vezetőségének sorából), új, fiatal vezetőségi tagokról kellett gondoskodni. így vettük fel a szekció vezetőségébe, pontosan a ’’megrugdosás” éveiben Tóth Lászlót. Nem az én javaslatomra: Csanda Sándor és az ”aljas” Duba Gyula javaslata alapján. Meg kell mondanom, Tóth László nagyon, túlságosan szerényen viselkedett a szekció vezetőségi ülésein: a vezetőség minden javaslatával, határozatával, döntésével buzgón és lelkesen egyetértett. A vezetőségi üléseken kívül, plenáris üléseken, összejöveteleken, munkaértekezleteken ugyanilyen lelkesen, ugyanilyen buzgón következetesen bírálta, támadta, sőt, hátba támadta ugyanazt a vezetőséget, amelynek ő is tagja volt. Ez érthetően meghökkentette a vezetőség tagjait: az egyik ülésen a vezetőség egyik tagja — nem én — figyelmeztette Tóth Lászlót, hogy bírálatait ne a ’’tömeg” hátterének a fedezetéből kiáltsa világgá, hanem előbb magával a vezetőséggel közölje, nyíltan, higgadtan, gátlástalanul (a vezetőségi ülések gyakran voltak viharosak, vélemények, ellenvélemények hangzottak el szabadon, de minden esetben közös megegyezéssel, megállapodással értek véget, tudtommal utólagos "fúrások” nélkül), mert hiszen a vezetőség feladata, gondja az ügyek megoldása. Tóth László ezt is szerényen tudomásul vette. Módszerein azonban továbbra sem változtatott. Ilyen előzmények után került sor az említett ’’kipaterolásra”. Minden megbélyegző szó, bírálat nélkül: a vezetőség úgy döntött — nagyon egyszerűen és nagyon egyöntetűen —, hogy Zalabai Zsigmondot jelöli új tagként a vezetőségbe. 2. Évek hosszú során át tagja voltam a Madách-díj kiosztását javasoló bizottságnak. Hangsúlyoznom kell: javasoló bizottságról volt szó, a végső döntést az Irodalmi Alap terjesztette fel a Kulturális Minisztérium megfelkelő főosztályának. (Amely nem hozzám tartozott: kapcsolataim sem voltak vele.) Tudtommal az Irodalmi Alap csak nagyon kivételes esetekben — talán sohasem — bírálta felül a javasoló bizottság javaslatát. A Kulturális Minisztérium a javasoló bizottságban eltöltött tíz-egynéhány évem alatt
