Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Ľubomír Martínek: Nomad’s Land (esszé)
Ľubomír Martinék németek, oroszok stb.). Ez arról árulkodik, hogy — tetszik, nem tetszik — valamennyiünkben ott lakozik valamilyen mérvű identitástudat. Nomad’s Land lakóit nem könnyű felismerni. Lehetnek bármilyen fajhoz tartozók, akármilyen nemzetiségűek. Nincs közös öltözetük, sem jellemző kifejezésmódjuk, ők maguk azonban oly megbízhatóan felismerik egymást, akár az egykori rabok. Összeköti őket a lezserségnek, a távolságtartásnak, a kíváncsiságnak furcsa keveréke, de az az egyszerűsítésre való hajlam is, amely ott tükröződik könnyű mosolyukban, olykor bizalmatlanul összeránduló szemükben és a lépteikben, amelyek nem válnak topogássá. Talán, mert alapvetően bizalmatlanok, s bár különféle megbélyegzéseken estek át, mégsem érinti őket a környezet hatása, sosem ragaszkodnak hozzá, sosem esnek teljesen a hatása alá, és sosem lehet őket elbocsájtani. Mintha azon a bolygón, amelynek a legeldugottabb négyzetcentimétere is valakinek az igazgatása, valakinek a védelme alá tartozik, ők valamiféle hadsereg, himnuszok, kormányok és bürokrácia nélküli földön élnének. S talán azért, mert örökös mozgásban vannak — még akkor is, ha éppen letelelpedtek —, gyakran olyan benyomást keltenek, mintha irányt vettek volna valamerre. Talán olyan országok felé, ahol eltűnik azoknak a tájaknak a hatása, amelyekben szétosztották magukat, amelyekkel átitatódtak, amelyek bélyegét, sérelmeit magukon hordozzák. Olyan vidékek felé, ahol a városok közötti különbségek, amelyekben éltek, s amelyeket még nem ismerhetnek, eltűnnek, lényegtelenné válnak. A távozás azonban sokkal élesebb veszélyeket is rejteget, mint az önkéntes vagy a kényszerű beolvadás, a gettósodás. Az emberi agynak szinte kimeríthetetlen a képessége, hogy mindent megmagyarázzon, bármit megbocsásson. Gyakran megtörténik, hogy az az idegen is, aki természetes módon, magától értetődően éli a kívülálló életét, gyakran keres magyarázatot és bizonyítékokat, hogy védje álláspontját. Saját különállását próbálja idealizálni, s valami jobbnak, magasabb minőségnek, csodálatra méltóbbnak próbálja lefesteni, mint amilyen valójában.Éppen a különbözőséget tudatosítva hajlamos lenézni mindenkit, aki nem hozzá hasonló. Gyakran leereszkedő felsőbbséggel tekint azokra, akik soha nem mentek sehová, mintha az ő maradni nem tudása valamiféle érdem lenne. Saját magamon tapasztalom, hogy minél gyakrabban váltogatom a lakhelyeimet, annál türelmetlenebbül kezelem azokat, akik megelégszenek a bizalmasan ismerttel. Hogy már nem országokra osztom a világot, csupán városokra, aszerint, hány idegen él bennük, s hogyan viselem el bennük a spleent. Aszerint, hogyan közeledünk egy-egy kikötőhöz, S nem csupán Lisszabonra, Londonra, Rotterdamra, Amszterdamra vagy mondjuk Vancouverre gondolok; a kikötőt,amely egyre fontosabbá válik számomra, egyaránt megtalálom Berlinben, Párizsban vagy Torontóban is. Mit sem ér számomra tudni Bécs, Köln vagy Krakkó szépségeiről, ha nincsenek feloldva a nyelvek és ruhák tarkaságának, a mozgások különféleségének, az alakoknak és az arcoknak az áradatában. Nem vagyok a színesség és a zaj megszállottja. Ami számomra egyre inkább mellőzhetetlen, az az élmények, tapasztalatok megismételhetetlensége. És, csodálatos módon, a hasonlóságé. Olykor nem győzök csodálkozni rajta, milyen egyszerűen tud felnevetni ugyanabban a pillanatban egy berber, kambodzsai, spanyol, finn, magyar vagy perui. És hogyan használunk hasonló praktikákat, ha a pillanat nem ad semmi okot az elégedettségre. Minden nyereségért óhatatlanul valamilyen vereséggel fizetünk. A magukba zárkózó városok furcsa módon mintha számomra is bezárkóznának, s mintha igyekeznének meggátolni a távozásba vetett remény érzésében.Mintha elvesznék és kiüresednék néhány sovány, szürke tónus kényelmében, a kopott félhomályban, amely minden más tájék veszélyeire figyelmeztet. A bennük uralkodó egyöntetűség egybemosódik a monotóniával, a rokonság a megadás szorító és fojtogató sürgetésével. De éppen a különbözőség tapasztalata ébreszti fel bennem az érdeklődést azok iránt, akik megtalálják bennük azt a szépséget, amelyet én nem vagyok képes meglátni. Teszem azt, egyedül a
