Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)
Közben azon gondolkozott, hogy ki a legrokonszenvesebb neki a költők közül. Goethet nem kevésbé imádta mint Kristýna asszony és általában hazája egész népe. Petrarca a lángoló tekintetével bűvölte el. De furcsa módon a bántalmazott Lermontov iránt érzett legerősebb szimpátiát, különösen Goethe lugutóbbi megjegyzése után, amely ráébresztette, hogy egy nagy költőnek (és Lermontov valóban nagy költő volt) is lehetnek olyan bajai, mint neki, a jelentéktelen diáknak. Az órájára pillantott és megállapította, hogy legfőbb ideje hazamenni, ha nem akarja úgy végezni mint Lermontov. De nem tudott elszakadni a nagy emberektől, és ahelyett, hogy hazament volna Kristýna asszonyhoz, a vécére ment. Ott állt a fehér csempével burkolt fal előtt, fejében nagy gondolatok kavarogtak, s egyszerre csak meghallotta maga mellett Lermontov hangját: — Hallottad őket. Nem finomak. Érted? Nem finomak. Úgy ejtette ki a finom szót, mintha kurzívval lenne írva. Igen, vannak szavak, amelyek nem olyanok, mint mások, különös jelentéssel megajándékozott szavak, s ezt a jelentést csak a beavatottak ismerik. A diák nem tudta, miért ejti ki Lermontov a finom szót úgy, mintha kurzívval lenne írva, de én, aki a beavatottak közé tartozom, tudom, hogy Lermontov hajdan elolvasta Pascal elmélkedését a finom szellemről és a geometriai szellemről, és azóta az egész emberiséget finomra és nem finomra osztotta. — Vagy azt hiszed, hogy finomak? — kérdezte harciasan, amikor látta, hogy a diák hallgat. A diák a nadrágját gombolta és észrevette, hogy Lermontovnak, pontosan úgy, ahogy N. P. Rosztopcsinova grófnő írta róla a naplójában, nagyon rövid a lába. A diákot hirtelen hálaérzet fogta el iránta, mert ő volt az első nagy költő, aki komoly kérdéssel tisztelte meg és komoly választ kért tőle. — Azt hiszem — felelte —, hogy valóban nem finomak. Lermontov feléje fordult rövid lábain: — Nem, egyáltalán nem finomak. — Aztán emelt hangon hozzátette: — De én büszke vagyok! Érted! Büszke vagyok! És a büszke szó megint kurzívval volt írva a szájában, és a kurzívnak azt kellett tudtul adnia, hogy csak valami hülye feltételezhetné, hogy Lermontov úgy büszke, mint egy lány a szépségére, vagy egy boltos a vagyonára, mert nála egészen különös büszkeségről van szó, jogos és fennkölt büszkeségről. — Én büszke vagyok! — kiabálta Lermontov, és visszament a diákkal a helyiségbe, ahol Voltaire éppen Goethét dicsőítette. De Lermontov ekkor már nekilendült. Odaállt az asztalhoz, úgyhogy hirtelen egy fejjel magasabb lett a többieknél, akik ültek, és megszólalt: — És most büszke leszek! Most mondok nektek valamit, és büszke leszek! Ebben az országban csak két költő van. Goethe meg én. Most Voltaire vette át a szót nagy hangon: — Lehet, hogy nagy költő vagy, de embernek ilyen kicsike, ha ezt mondod magadról!
