Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)
MILAN KUNDERA Lermontov egy pillanatra zavarba jött és dadogni kezdett: — Miért ne volna szabad ezt mondanom? Én büszke vagyok! Lermontov még néhányszor elismételte, hogy büszke, Voltaire fuldoklott a nevetéstől, és a többiek vele fuldokoltak. A diák ráeszmélt, hogy eljött az ő ideje. Lermontov példáját követve fölállt, végignézett a többieken és megszólalt: — Önök egyáltalán nem értik Lermontovot. A költő büszkesége egészen más, mint a közönséges büszkeség. Csupán maga a költő ismeri az értékét annak, amit ír. Mindenki más csak sokkal később érti meg, mint ő, de lehet, hogy sohasem. A költő ezért köteles büszke lenni. Ha nem volna büszke, elárulná művét. Noha egy perccel ezelőtt még fuldoklottak a nevetéstől, most egyszerre mindnyájan igazat adtak a diáknak. Ugyanis éppen olyan büszkék voltak mint Lermontov, csak szégyellték bevallani, mert nem tudták, hogy ha a büszke szót megfelelő módon ejtik ki, akkor már nem nevetséges, hanem szellemes és fennkölt. És így hála ébredt bennük a diák iránt, amiért váratlanul ilyen hasznos tanáccsal szolgált nekik, és valamelyikük, talán Voltaire, még meg is tapsolta. Goethe királynővé avatja Kristýnát A diák leült, és Goethe kedves mosollyal feléje fordult: — Fiam, maga tudja, hogy mi a költészet. A többiek ismét belemerültek részeg vitájukba, úgyhogy a diák egyedül maradt szemtől szemben a nagy költővel. Ki akarta használni ezt a ritka alkalmat, de hirtelen nem tudta, mit mondjon. Goethe csak csendesen mosolygott rá, ő pedig görcsösen keresett valami ide illő mondatot, de nem talált semmit, s így ő is csak mosolygott. Aztán eszébe jutott Kristýna, és ez kisegítette a bajból. — Egy lánnyal járok most, vagyis egy asszonnyal. A férje hentes. Ez tetszett Goethének. Nagyon kedvesen nevetett. — Imádja önt. Ideadta az ön egyik könyvét azzal a kéréssel, hogy írja alá. — Adja ide — mondta Goethe, és átvette a diáktól a verseskötetet. Kinyitotta a címlapján, és újra megszólalt: — Meséljen róla. Hogy néz ki? Szép? A diák nem tudott Goethének a szemébe hazudni. Bevallotta, hogy a hentes felesége nem kifejezett szépség. És ezenfelül nevetségesen öltözve jött fel Prágába. Egész nap vastag gyöngysorral a nyakában és divatjamúlt fekete estélyi cipőben járkált a városban. Goethe őszinte érdeklődéssel hallgatta és csaknem bánatosan megjegyezte — Csodálatos. A diák most felbátorodva azt is elárulta, hogy a hentes feleségének van egy aranyfoga, amely úgy csillog a szájában, mint egy arany legyecske. Goethe boldogan fölnevetett és kijavította a diákot: — Mint egy gyűrű. — Mint egy világítótorony — nevetett a diák. — Mint egy csillag — mosolygott Goethe.
