Irodalmi Szemle, 1992

1992/12 - MÓROCZ MÁRIA: Mese

MÓROCZ MÁRIA

Mese

Mottó: Hogy mi a válasz?! Mi a kérdés!?

1. Mivel lehet mérni az időt — mondta akkor —, ami nem múlik, csak vánszorog?

2. Tehát: az idő nem múlt, csak az évszakok váltották egymást elszántan. Nem! Megadóan.

3. Akkor pedig arra gondolt.

4. Egy mesében pedig a félelmet nem kell magyarázni.

5. Mi történt?

6. Lemegyek a Pokolba, s keresek ott valakit, hátha tudja a választ — s már fogta is kis batyuját.

7. Ez egy Város. Visszavonhatatlanul. (Ha nem mese lenne, azt mondanám: furcsa érzés kerítette hatalmába.) így azonban: Tudta, hogy átlépte a küszöböt. Távolról érezte a huzatot, mely a Pokol megannyi bejáratából süvített. Úgy gondolta, hogy jön valaki a fogadására. Elfogyott néhány hónap. Ezt az Udvarra hulló falevelekből, hóból és a napsütésből tudta — bár, ki tudja! Belefáradt. Főszereplőkhöz nem méltó arckifejzéssel határozta el, hogy elhagyja ezt a helyet. A kíváncsisága rég megszűnt, a kérdéseket pedig elfelejtette.

8. Leszámítva azt a egyet: Miért?

9. Mit miért?!

10. Mikor kilépett az utcára, épp olyan évszak volt. Fényekről tudnék mesélni, meg árnyékokról.

11. Nem érezte a küszöböt.

12. Pontosabban: Nem tudta, mikor lépte át. S hol?!

13. Másképp látott. Ez bizonyos. Az történt ugyanis, hogy teste függőleges tengelyének minden (!) pontjával...

A történetben így a Nyújtózkodó néven szerepelhetne tovább.

14. Most már nem rémítette meg az sem, hogy látta: az Udvar macskakövei folytatódnak az utca aszfaltja alatt.

15. Ennyi.

A szerző megjegyzése: A mese-eposzt tizenkét pontba igyekeztem formálni. Mivel ez a formai elvárás csődbe jutott, két lehetőség van az olvasó előtt, ha az esztétikum princípiumaként formai igényei is adódnak. Tisztelt olvasótársak! Két lehetőség áll előttünk. Az első: Három tetszőleges pontot kihagyunk. (Nem történik semmi). Vagy: tudomásul vesszük, hogy a szerzőt elragadta saját meseszövése. Miután azt el tudjuk fogadni, számunkra a mese tizenkét szál összefonódásából kerekedik.