Irodalmi Szemle, 1992
1992/12 - JOZEF SIVÁK: Jan Patočka, a filozófus és polgár
JOZEF SIVÁK azokra a módszerekre, melyekkel a cseh és szlovák részről „teljesítették” a Helsinki Egyezményt. Nem ismeretes előttünk Patočka korai halálának valamennyi körülménye. De tudjuk, hogy mint határozott ember és termékeny író — előfordult, hogy látogatóban volt valahol, s míg a teára vagy a kávéra vártak, ő gyorsan leírt néhány sort, vagy megválaszolt egy levelet — gondolataival vagy döntéseivel nemegyszer meglepte környezetét. Alighanem így volt ez a Charta keletkezésekor is, amelynek szóvivője lett. Mert ritkán fordul elő, hogy egy mozgalom az idősebb szellemi és morális vezetőit küldje a „terepre”. Patočka (1977 márciusában) találkozott a Prágában hivatalos látogatáson tartózkodó akkori holland külügyminiszterrel, hogy személyesen tájékoztassa őt a mozgalom céljairól. Ezért azután letartóztatták, kihallgatták (még a kórházi ágyán is), nem törődve a tudományos rangjával, nemzetközi tekintélyével és egészségi állapotával — köztudott volt, hogy szívbeteg. Röviddel ezután meg is halt egy prágai kórházban. Patočka természetesen sohasem került államtitkok közelébe. Amellett még az elmúlt rezsim partnerre találhatott volna benne, pedig jó barátra nem könnyű szert tenni. Elutasítva a szellemi emberrel való párbeszédet nem sejtette, hogy eljön az ideje, amikor már senki sem lesz hajlandó semmiféle párbeszédet folytatni vele, sőt ő maga (mármint a rezsim) saját hatalmának feladására kényszerül. Már a Patoőka-ügyben is, fitogtatni akarván erejét és elszántságát, valójában csak a gyengeségét árulta el. Mert az ártatlan üldözésével az üldöző is meghasonlottá lesz, s nem csak ő: szép csendesen az egész helyzet megváltozik. Nem mintha Patočka halála után megszűnt volna a Charta tagjainak, más, kevésbé neves értelmiségieknek és másképp gondolkozóknak az üldöztetése, mégis bizonyos mértékben megváltozott a hivatalok taktikája, legalábbis korabeli viszonylatban. Furcsa, sőt megdöbbentő azonban az a tény, hogy egyetlen befolyásosabb ember sem emelte fel szavát az országban Patočka védelmére. Halála után nem jelent meg róla nekrológ, s ugyanez ismétlődött meg tíz évvel később is, születésének 80-ik évfordulóján. A rezsimnek ehhez a passzív támogatásához váratlanul aktív támogatás csatlakozott: rendkívül kritikus és gyalázkodó cikkek jelentek meg még néhány tanítványa és kollégája tollából is, akik ily módon akartak tőkét kovácsolni az eseményekből és megszilárdítani a pozíciójukat. Például J. Zelen megvetően írta a cseh fenomenológiáról, amelynek Patočka volt a legfőbb képviselője, hogy az csupán „a késői cseh burzsoá ideológia új formája”. Vajon Patočka a maga tudományos és polgári elkötelezettségével valamely múltbeli gyengeségét vagy következetlenségét akarta jóvátenni? Ugyanis a másik tábor is vádaskodott: nem vett részt, úgymond, az ellenállásban, opportunista módon a marxistákhoz csatlakozott, sőt kokettált a marxizmussal. Ezek a vádak súlyosabbak volnának, ha Patočkának valamely konkrét tettére támaszkodnának, olyanra, amely ellentétes az eszméivel, s ha a vádaskodók be tudnák bizonyítani, hogy hasonló helyzetben másképp viselkednének. Igaz, Patočka a második világháború idején nem vett részt a fegyveres ellenállásban, de hát hány cseh
