Irodalmi Szemle, 1992
1992/12 - JOZEF SIVÁK: Jan Patočka, a filozófus és polgár
Jan Patočka, a filozófus és polgár értelmiségi vett részt benne? Patočkát ott látjuk a kulturális ellenzék soraiban, amely a Václav Čemý által alapított és irányított folyóirat, a Kritický méstčntk (Kritikai havi szemle) körül tömörült (a lap megjelenése mindig veszélyben forgott). A megszállás idején, egészen 1944-ig, amikor már rá is vonatkozott a munkakötelezettség — alagútépítésen kellett dolgoznia —, a cseh nyelv tanításából tartotta fenn magát. (Biztosan nem volt olyan kedvező helyzetben, mint például Jan Mukaíovský, a Prágai Lingvisztikái Kör egykori tagja, aki a cseh főiskolák bezárása után is megkapta egyetemi tanári fizetését, így zavartalanul a tudományos munkájának szentelhette magát. Az 1948-as februári fordulat után a prágai Károly Egyetem rektora lett, s minden lelkifurdalás nélkül felmondott több kollégájának, köztük Václav Černýnek és Jan Patočkának is.) A háború utáni években két lehetőség állt a cseh és szlovák értelmiségi előtt: vagy visszatér a háború előtti hagyományhoz és azt folytatja, vagy a marxistákhoz csatlakozik. A mindenkinek egyképpen szóló utasítás ez volt: bírálni, bírálni. Patočka a maga módján értelmezte a parancsot, s megírta az egzisztencializmus kritikáját, ami egészében véve konstruktív kincsengésű volt, úgyhogy elmondhatjuk: nem csatlakozott egészen sem az egyik, sem a másik csoporthoz. S mint minden nem marxista szerzőhöz, őmellé is beosztottak egy, a marxizmusért lángoló hallgatót; érdekes, hogy a tanítványából később Husserl fenomenológiájának tolmácsolója lett, míg a fenomenológus Patočka sohasem válik marxistává. Igaz, hogy az 50-es években megfért a korabeli marxistákkal, de nem foglalkozott módszeresen a marxizmussal, és nem keverte össze az általa jól ismert filozófiai koncepciókkal. Mégis elmondható, hogy pozitívan hozzájárult a marxizmus hazai fejlődéséhez, mégpedig közvetve, egyik fő forrásán, a hegelianizmu- son keresztül mint Hegel fordítója és kommentátora. A 70-es évek „hivatalos” filozófusai erről az érdeméről is megfeledkeztek. A 60-as években sem találjuk Patočkát a marxizmus deklarált ellenfelei között. Tegyük hozzá, hogy míg az 50-es években roppant nehéz volt kitérni a marxizmussal való párbeszéd elől, a 60-as években a mindenütt jelenlevő marxizmus valamennyire megnyerte az emberek rokonszenvét, mégpedig olyan mértékben, amilyen mértékben nyíltabbá és toleránsabbá vált. így vagy úgy, Patočka hagyatékából előkerültek olyan munkák és feljegyzések is, amelyekben polemizál a marxizmussal, bírálja a marxizmust (például a Dialektika vagy Az ideológiai módszer című művei). Semmiképpen sem állíthatjuk róla, hogy megrekedt a történelemben, mint Heidegger vagy Hromádka. A marxista múlttal való érvelés egyáltalában problematikus, mutatja ezt a manapság felújított „dialógus” is, amelyet egykori normalizátorok és kizártak folyattak (a 60-as évek végén kizártak). Valamennyien hajdani, illetve kitartó marxisták. S ma gyakorlatilag nem akad nálunk olyan entellektüel, aki legalább a főiskolán ne találkozott volna a marxizmussal, ha azután soha többé nem is foglalkozott vele. Az egykori reformátorokat a normalizátoroktól elválasztó vonal nem a marxizmuson keresztül vezet, hanem olyan kritériumokon át, amelyek
