Irodalmi Szemle, 1992
1992/12 - Czesław Miłosz versei: Egy szakasz az időből; Az egyetlen dolog; Párbeszéd a dicsőségről; Vallomás; Sírvers; De a könyvek; Azok a hangok; Családfa
Sírvers í illatát a szegfűnek s a fahéjnak szintúgy. Miféle próféta lehetnék hát én? S a joggal kiválasztottak csapata mellett mért éppen nekem kellene lélekként az emberekbe alászállnom? S ki hinne nekem vajon? Hisz mindenki látta, hogyan vetem rá magam az ételekre, poharam mint üritgetem, s mily mohón nézem a pincérlány kecses tarkóját. Esendő voltam s tudtam is esendőségemről. Nagyságra vágytam, s tudtam, hol kezdődik a nagyság, s mégsem láttam egészen tisztán. Azt tudtam, hogy mit tehetnek a nálam is kisebbek: részt vehetnek a rövid remények bálján, a büszkék sokadalmában, a púposok versenyén, az irodalomban. (1986) Sírvers Zarándok, ha Rómát akarod látni, tudd meg hiába mégy Rómába, ott Rómát nem láthatod meg... Sep Szaporxyňski (a palermói Ianus Vitális nyomán) Valóban: érdemes-e Rómában keresni Rómát? A birodalmak összeomlanak, köszönet érte nékik. Eltűnnek, akár a márványdíszek s a kegyetlen cézárok homlokát ékítő babérágak. Az éhes nőstényfarkas önmagát, saját seregszemléit, saját ünnepeit és diadalát dicsőítette. Jó, hogy hamuvá lett az egész, mi közünk hozzá. Mi a bebörtönözöttek sírását halljuk, kik nem láthatták a fenevad döglődését, azt őrzik hát, mi szeretteik után maradt. Nem diadalíveket, nem is bástyákat, hanem fából készült pajzsokat, istenek törekény agyagszobrocskáit, s az időt, s az idő megvető s nem is oly távoli megítélését. (1986)
