Irodalmi Szemle, 1992

1992/11 - VITA - Hizsnyai Zoltán: Leszerszámozás

Leszerszámozás

Nem tagadom, jóleső megkönnyebbüléssel vettem Rákos Péter bírói jóindulatát (Irodalmi Szemle 1992/10), a számos nekem juttatott jó pontot, barátságos, féltő, árnyaltan kritikus intelmeit, s nagyrabecsüléssel tekintek bátorságára, hogy volt mersze így „fújni” idegenben. Ám megbékélést célzó dicséretes törekvését kompromisszumkeresését, bevallom, kissé gyanakodva szemlélem. Azt ugyan, úgy általában, vele együtt vallom, hogy minden egy kicsit így is van meg úgy is, de amiről én — többek közt itt is — beszélek, az, sajnos, csak úgy van, ahogy nem szabadna lennie. Persze nem mindig és nem mindenkinél..., de a most letűnőben lévő korszak számos hazai képviselőjénél, úgy vélem, mégis jellemző mértékben.

Épp ezért nem véletlen az sem, hogy Fábry tisztességének „kevésbé csípős” jelzőzése is ekkora felháborodást keltett! Mert ha ezen vitatott „erkölcsi univerzum" megteremtőjének sem futotta viszonyíthatatlanabb tisztességre „az esendő emberiség zöménél”(Rákos Péter), az a stószi mítosz további megnyirbálását jelenti, következésképp az esztétizmus sáncait a morálesztétikai (sic!) érvek tarthatatlansága miatt feladni kényszerülő, s mindinkább a vegytisztán morális írói attitűd sündisznóállásába visszavonuló „szerény képességű akarnokság” a hivatkozási alapjainak legszívósabbikát látja meginogni. Méghozzá nem is az elméletben, hanem a hozzá sokkal közelebb álló gyakorlatban. Abban a sokat emlegetett Valóságban. A Valóságban, melynek felszínén úgy hemzsegnek az igazságok, mint a giliszták eső után a sárban.

Aki a valóságot az igazság felszínre hozatalának céljából tintával locsolja, kiüldözi az igazságot a valóságból, s így mindkét minőséget megfosztja érvényétől. Aki pedig azt mondja, csak az a szép, ami igaz, nem téved ugyan, de azért ne higgye, hogy az igazság szépség fölötti, ne higgye, hogy az igazságok befejezettek, készek, önmagukban is megragadhatók, s főképp ne higgye azt, hogy úgy lehet őket kiönteni a valóságból, mint ürgéket a járataikból.

Az igazságokat nem szabad kicsalogatni a valóságból, mert azok szimbiotikus egyensúlyban élő szellemi organizmusok; fölmutatásuk egyetlen lehetséges módja, ha festékanyagot küldünk utánuk a mélybe, s ennek az individuum belső tényeit folyamatosan átstrukturáló festékanyagnak a változásaiból szűrünk le tapasztalatokat. Sem a valóság, sem az igazság nem objektivizálható, nem emberfeletti; egyik is, másik is az önismeretre törekvő individuum általánosra, átfogóra, definiálhatóra való vágyának szüleménye.

Nem tudjuk, mi az Igazság, nem ismerjük a Valóságot, mint ahogy önmagunkat sem. Valóság, Igazság és társfogalmaik akkor és csak akkor nem okoznak társadalmi viszályokat, ha megmaradnak az elvont szellemi tevékenység segédfogalmainak, olyan fogalmaknak, amelyek az esztétikának (vagy arányításnak) nevezhető, közmegegyezésen alapuló, de öntörvényű, sajátos és szubjektív struktúrának a segítségével, az individuum egy magasabb organizáltságban való szerves jelenvalóságát hivatottak bizonyítani.