Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - DOKUMENTUM - Tőzsér Árpád - Szigeti László: Út a homokóra nyakából
Út a homokóra nyakából jelentést (Apollinaire említett verse például külső formájával is a versben emlegetett szökőkutat ábrázolja), s nem autonóm nyelvként működik. A vizuális költészetet művelő költő viszont „elfelejti” a szónyelvet, s ha él is a verbális nyelv, a szó, a betű kifejező erejével, egy másik jelrendszer, a képnyelv jeleiként használja őket. Az ön által említett Tépések a verbális és vizuális költészet kombinációja; a kettétépett szöveg jelentése itt távolról sem illusztrálja a „tépés” előtti jelentést, hanem egy magasabb jelnetésszin- ten továbbfejleszti azt, konkrétan: a metafizika irányába tolja. A szöveg „idézőjelbe tétele” viszont nem a vizuális költészetre akar utalni. Inkább arra a befejezettségérzésre, amely a mai költőben akarva, nem akarva megképződik. A mai költő úgy érzi, hogy már mindent tud (vagy mások mindent tudnak helyette), ami a nyelv segítségével-közvetítésével megtudható a világról, hogy neki már csak az idézés, az újramondás tevékenysége marad. Az igazán nagy költő kezében aztán a mérhetetlen mennyiségű ismeret megéled, valamiféle új, nyelvtermészetű világegyetemmé szerveződik (mint mondjuk Ezra Poundnál vagy Vladimír Holannál), de az újabbaknál egyre gyakoribb, hogy a költő a „megéledést” fintorokkal, az olvasóra vetett cinkos pillantásokkal késlelteti vagy lehetetleníti. S ez a fintor vagy cinkos mosoly talán jellemzőbb a prózaírókra, mint a költőkre. Ennek a fintornak vagy cinkos mosolynak nagy mestere nálunk Grendel Lajos, de véleményem szerint ennek a fintornak (vagy ha úgy tetszik: a nyelvi kifejezés problematikussá tételének a jegyében íródott Pavol Vilikovský Večne je zelený... (Örökké zöld) című kisregénye is. Sz.L.: Ön nemcsak költőként ismert, hanem műfordítóként és esszéíróként is. Versfordításaiban és esszéiben az elmúlt harminc- egynéhány év során befogta szinte az egész közép-európai irodalmat. Úgy látom, többnyire azokhoz a költőkhöz vonzódik, akik költészetükkel egyetlen pillanatra sem előlegeznek üdvözítő utat. Az ön számára az a költő, aki tudatosította magában, hogy a választott programok leszűkítik a belső végtelent, és árkokat vonnak világa köré, aki tudatosította, hogy minél határozottabb a program, annál egysíkúbbak a művek, annál dogmatikusabbak a reflexek. Úgy is mondhatnám, az Ön költői a szertefoszlott illúzióktól elindultak önmaguk felé. Akárcsak versbeli alteregója, Mittel úr. Miért tartja az önmagunk felé indulás mozzanatát ennyire fontosnak? Netán összefüggésbe hozható ez a társadalmi vonatkozásokban olyannyira várt és óhajtott kegyetlen önszembenézéssel? T.Á.: A kérdés tulajdonképpen kérdésbokor, s ha valamennyi ágát meg akarom válaszolni, akkor tulajdonképpen csaknem az egész életemet elmondhatom. Kezdjük hát az elején! A mi nemzedékünk valóban programok ellenében kezdett verset írni, s lépett a költészetbe. Mikor közös bemutatkozásunk, a Fiatal szlovákiai magyar költők című antológia 1958-ban megjelent, a szocialista Közép-Eu-
