Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - DOKUMENTUM - Tőzsér Árpád - Szigeti László: Út a homokóra nyakából
DOKUMENTUM rópa tájain már alábbhagyóban volt a sötét múlt és napfényes jelen dichotómiájára épülő vers divatja, de még mindig a tételes irodalom volt a program. Aki a hogyant merte vitatni, azt a szlovákiai magyar irodalom főpapjai is nagyon gyorsan eretneknek nyilvánították. Mi pedig éppen a hogyan programjával érkeztünk. Nem mintha valamiféle l’art pour ľart irodalmat akartunk volna teremteni, csak azt mertük állítani, hogy érvényes forma nélkül a tétel sem érvényes. De azért az irodalmi anatémát így is kimondták ránk, ami persze akkor minket — húszéves kételkedőket — nem nyugtalanított különösebben. Az viszont igen, hogy hamarosan rájöttünk: amikor tétel ellenében mi is tételt hirdettünk, a mit ellenében a hogyan, a forma eszméjét (s csak azt) népszerűsítettük, tulajdonképpen mi magunkat is kiátkoztuk az irodalomból. Volt nekünk válaszunk persze a mitre is, publicisztikánkban (sőt verseinkben is) azt dörögtük, hogy a társadalmi formációk időbelisége, zártsága, végessége ellenében a költészet témája a végtelen, csak valahogy nem találtuk meg a „témánk” és „formánk” közt az átjárást. S mikor irodalmi gyakorlatunk ellentmondására rádöbbentünk, alapmagatartásunk helyességét igazoló világirodalmi példák után néztünk. S mivel a szomszédi kapcsolatok ápolása, egyfajta közép-európai tájoltság nekünk a legsajátabb nemzetiségi érdekünk volt, természetes mozdulattal nyúltunk Közép-Európa nagy költőinek művei után. S nemcsak olvastuk, hanem fordítottuk is őket. A világon talán mi közöltük először rendszeresen egymás mellett Miron Bialoszewskit, Vladimír Holant, Weöres Sándort, Zbigniew Herbertet, Vaskó Popát, két évtizeddel megelőzve ezzel a mai nagy közép-európai fórumokat, Vilenicát és Bécset. Aki nem hiszi, az lapozza föl az Irodalmi Szemle 1965-1966-os és későbbi évfolyamait. Persze távolról sem csak Közép-Európa költőit, íróit olvastuk mi akkor. Ne felejtsük el, hogy már a hatvanas évek közepén járunk, amikor az információk minden oldalról elképesztő mennyiségben kezdtek ránk zuhogni. A prágai Plamen, az újvidéki Új Symposion, a párizsi Magyar Műhely, a budapesti Nagyvilág hozta a Tel Quel „önmagukat generáló szövegeit”, a szovjet „új hullám” költőit, a Wiener Gruppé „beszédjátékait” Jirí Kolár kép-szöveg kollázsait, úgyhogy végül is kialakulhatott bennünk az a máig érvényes világ- és költészetértelmezés, amely szerint a vers olyan folyamat, amelynek nem a végéből következik az eleje, hanem éppen fordítva: olyan kezdet, amelyből még semmilyen vég sem biztos. Más szóval: nem a gondolattal, hanem a gondolkodással, nem az érzettel, hanem az érzékeléssel hozható összefüggésbe. S még másabban: olyan megismerés, amelynek végén az ismeretet titoknak hívják, s ennek a titoknak fő funkciója a folyamat feszültséggel töltése, mintegy dramatizálása. 1970-ben írtam egy miniesszét Jan Zahradnícekről és Vladimír Holanról, s azt a címet adtam neki, hogy A titok költői, s csak most látom, hogy milyen tautológiagyanús a cím! Minden költő a titok költője. Ha a versben a titok helyén ismeret áll, akkor a vers dramatizálása lehetetlenné válik, a struktúra sematizálódik, programozódik.
