Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - DOKUMENTUM - Tőzsér Árpád - Szigeti László: Út a homokóra nyakából
DOKUMENTUM életük ápolására-művelésére-elmélyítésére) tanárokat, előadókat, színészeket, s egyáltalán bárkit, akit jónak látnak. A magyarországi vezetéstől ugyanis kérhetnek bármit (s meggyőződésem, hogy ha kellő állhatatossággal és körültekintéssel kérik, s ha a magyar társadalomban folyó demokratizálódási folyamat nem törik meg, akkor harcuk eredményes lesz), csak egyet nem kérhetnek: nemzeti öntudatot. Ezt megadni ugyanis a magyar társadalom, a magyar intézmények a legjobb akaratuk mellett sem lennének képesek. (S ezzel természetesen nem akarom állítani, hogy ez a „legjobb akarat” máris megvan bennük. De ami ma nincs, az holnap még lehet.) Szlovák öntudatot szlováknak csak szlovák adhat. S apropó: mért lenne az olyan nagy eretnekség, ha a magyarországi szlovák írók egy időben tagjai lennének a magyarországi írószövetségnek s a mi írószövetségünknek, a Szlovák írószövetségnek is? Mint ahogy mi, szlovákiai magyar szerzők is tagjai lehetnénk a Szlovák írószövetségnek s a Magyar írószövetségnek is. De nem a reciprocitás elve, hanem a természetes logika s az általunk fennen hirdetett nemzetiségi elvek komolyan vétele alapján. Sz.L.: Hagyjuk hát a „kereteket”, s beszéljünk az irodalomról! Az előbb azt mondta: A nagy európai irodalmakban a szöveg lassan már „idézőjelbe kerül", „komolyságát veszti”. Az Irodalmi Szemle 198S/8. számában láttam egy versét (a címe: Tépések), amelyben a „kettétépett” szöveg mintegy képpé, vizuális élménnyé rendeződik. Ezt az alkotását már úgy kell értenünk, mint a „szöveg idézőjelbe tételét’? S ha igen, mennyiben másabb, mennyiben újabb az ilyen fajta képvers, mint mondjuk Apollinaire A megsebzett galamb és a szökőkútya? T.Á.: A Slovenské vydavateľstvo politickej literatúry 1956-os Filozofický slovníky (Filozófiai szótára) van a kezemben. Sztálin „klasszikus” nyelvmeghatározása (nem állhatom meg, hogy ide ne másoljam: a nyelv olyan „eszköz, amelynek segítségével az emberek érintkeznek, kicserélik gondolataikat és kölcsönösen megértetik egymást') mellett ezt olvasom: „A hangok vagy a szavak nyelve mindig is egyetlen nyelve volt az emberi társadalomnak.’’ A szótár újabb kiadásai természetesen már nem tartalmazzák ezt a bárgyúságot, de a mi költőink gyakorlatában mintha még mindig Sztálin nyelvészeti „géniusza” kísértene: mi még mindig az egyetlen nyelvre (a „szónyelvre”) esküszünk. Pedig elméletben már tudjuk, hogy a „szónyelv” mellett számos más nyelv is létezik, hogy tulajdonképpen minden fizikai természetű jelrendszer egy-egy nyelv. S ezek között a két legjelentősebb a vizuális gondolkodás és a verbális gondolkodás nyelve: a képnyelv (a videotechnika, a tv nyelve, a film nyelve, a képzőművészet stb. nyelve) és a szónyelv. A vizuális memóriával ma a percepció pszichológiája már úgy foglalkozik, mint az emlékezetünk egyik legfontosabb részével, olyasmivel, ami megelőzi, segíti a verbális gondolkodást, de a képnyelvnek nálunk ma még nincs költészete. Apollinaire és Apollinaire-ék nyomán elvétve „írunk” képverseket, de azokban a kép csak illusztrálja a szónyelv által kifejezett
