Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - GÁL SÁNDOR: Egy éjnek rövid vigyázása
GÁL SÁNDOR Létezésünk gondjai járnak a nyomomban: ha apám úgy érzi, nagyon rosszkor született, én jókor születtem-e? Ha sorsomban sorsa folytatódik, bennem a „rosszkor születés” jóra fordul-e? Apám születésének éve 1911. A „boldog békeidőkből” mindössze három év az övé. Eszmélkedésének, gyermekségének korahajnala. Életének horizontján narancsfényű a nap — nem vakít. Még bátran bele lehet nézni. A társadalom, a közösség, amelynek tagja lett, viszonylagos nyugalomban él, bár már szegénysorban. Mert apai ágon — a családi szájhagyomány szerint — valamelyik szépapám még módos gazda — valaki! — a múlt században. Ám dédapám, Gál Mihály, már a falu baktere. Ami nem a jómódú gazdák foglalatossága, hanem a zsellérsorú, cselédforma emberek kényszerű kenyérkeresete. Hogy a legendákban, családi szájhagyományban emlegetett vagyon valaha is valós lett volna, arra nincs semmi bizonyíték. De Gál nagyapám portájának nagysága arról árulkodott, hogy egykor e portához megfelelő kintlevőség — szántó, legelő, erdő stb. is — tartozott. S mellé a szükséges állatállomány. A Kisutcától a Sikándriáig — utcától utcáig — érő porta azonban fölaprózódott; egy-egy parcellányit el-eladtak belőle, házak épültek rájuk, s mire én járni tanultam, már egy egész utca rekesztett el apám szülőházától. Dédapám bakter voltára a foglalkozás tényén túl egy máig élő szólásmondás adja a hitelesítő, jelképes pecsétet. Abban a békevilágban disznótorok idején szokás volt a baktert minden disznótoros háznál megajándékozni némi kóstolóval. Történt egyszer, hogy Gál Mihály bakter bőrtarisznyájába az ablakon át kiadott ajándék — májas hurka és pecsenye — mellé odalöttyintették a tepsiben lévő forró zsírt is. Az egész ajándék „beletoccsant” a bőrtarisznyába. Azóta, ha valaki vagy valami „beletoccsan” valamibe, rámondják az otthoniak: „Toccsan, mint Gál Mihály májasa”. Dédapámat, Gál Mihályt nem láttam, nem ismertem. Még születésem előtt letette a földi strázsabotot, s gondolom — hosszú és hűséges gyakorlatát figyelembe véve a virrasztásban —, Szent Péter rábízott egy fertálynyit a mennyei birodalomból: örökös megőrzésre. Apám siheder legény korában gyakorta helyettesítette szépmesterségű — költő mivoltom strázsáló-virrasztó elöljáróját és jelképét — dédapámat, óránként rikkantgatva a soros bakterstrófát. Gál Mihály halálát követően nagyapám, Gál Sándor lett a gazda. Magas, lassú járású, kevés szavú ember volt. Feleségét, sosem látott néhai nagyanyámat, Papp Évát a Főszegről választotta magának. Négy gyermekük született, három lány s egy fiú. A lányok közül már csak Irén néném él; Éva és Zsófi nénéimet már eltemettük. A ház, amelyben apám és három lánytestvére megszületett, már nincs meg. A háborút ugyan túlélte, de később lebontották, és újat építettek a helyére. A régi házról csak halvány emlékeim maradtak. Miként az egykori udvarról is. Egy derék körtefára emlékszem — biztosan a körte íze miatt —, lábas ólakra, hátul kazlakra és valami szép rendetlenségre. Meg arra, hogy az egész udvar nyitott volt — kerítés sehol. Csekes sógorék udvarán
