Irodalmi Szemle, 1992

1992/11 - GÁL SÁNDOR: Egy éjnek rövid vigyázása

Egy éjnek rövid vigyázása

át így a fél Sikándria nagyapám portáját használta átjárónak a Kisutcára, ahol a szövetkezet épülete állt: az üzlet, a kocsma és a „nagyterem”, amelyben bálokat és színdarabokat rendeztek-tartottak. Nagyapám udvarának tőszomszédságában állt — s áll ma is, bár megroggyanva, rokkantan, semmire sem használva — a tejcsarnok, egyik állandó és biztos jövedelemforrása a falu gazdáinak. Ha jól meggondolom, apám szülőháza szinte a falu középpontjában állt. A kocsma, az üzlet s a tejcsarnok körül állandó volt a mozgás. Hallani- és látnivaló így jutott apámnak bőven. Hogy mi érdekelte, mire figyelt, arról soha nem faggattam. Azt azonban tudom, hogy sem iskolába, sem templomba nem szeretett járni. Gál nagyapám testvére, hosszú életű Éva nénénk mondta egyszer, hogy az iskolás tarisznyát a nyakába akasztotta, és ment — verebészni. A hosszú zsinóron lévő fehér vászontarisznya a térdét verte. Ez úgy 1917 táján lehetett, amikor Verdun, az Isonzo, a Piave és Galícia áldozatai felett már nőtt a fű, amikor Oroszországban rengeni kezdett a föld a cár atyuska lába alatt. Gál nagyapám ez idő tájt már hadifogoly, s ebbéli minőségében, majd vöröskatonaként egészen Mandzsúriáig gyalogol a kelő nap felé. Hazatértének dátumát nem tudom. De a szegénységet, melyet magával vitt a háborúba, batyuba kötve haza is hozta. Nem lelt mesés kincsekre a távoli keleti világban, csupán tapasztalatokkal gyarapodott, ám e tapasztalatoknak, hazatérvén, hasznát nem látta. Ment hát ismét cselédnek, részes aratónak, napszámosnak — ha felvették, ha elszerződtették.

Azokban az időkben a szegénység mellé egy eddig ismeretlen gond szegődött: mire nagyapám Mandzsúriából megtért — bár Búcs egy milliméterrel sem csúszott odább a térképen —, egy más hazába érkezett, egy más országba, nem abba, ahonnan elindult. Az első világháború földrengése előbb darabokra törte Európát, amely a rengés csillapodtával új egységbe rendeződött. Mint ismeretes, minket, magyarokat igencsak megtépáztak e földcsuszamlások.

Nagyapámnak hazatértekor tehát már nem Magyarország volt a hazája, hanem a harmatfriss, demokratikus Csehszlovák Köztársaság. Ezzel együtt a szegénység batyujába új, eddig ismeretlen súlyt kellett bekötnie. Ez a súly nem volt más, mint a kisebbségi élet, a kisebbségi sors, valami, aminek — gondolom én most — akkor a lényegét, az értelmét és súlyát nagyapám s a hozzá hasonló közemberek nem értették, felfogni sem tudták. Sőt, az új helyzetet — erre is találtam hitelt érdemlő forrásban példát — nem is vették komolyan. Mint ahogyan az új, tizennyolcas határokat sem. Az egész fordulatot amolyan átmeneti állapotnak tekintették, amelyet a nagyhatalmak rövidesen korrigálnak.

Ez a hit lett életük tragikus tévedése.

Mert amit átmenetinek tartottak, állandónak bizonyult.

S erre nem voltak fölkészülve.

Az új helyzetet úgy próbálták elviselni — közömbösíteni —, hogy nem vettek róla tudomást. Mintha mi sem történt volna a világban 1914 és 1918 között; mintha ügy maradt volna minden, miként volt.