Irodalmi Szemle, 1992
1992/10 - KESZTHELY 1992: Nagy Pál; Szombathy Bálint; Szilágyi István; Duba Gyula és Tőzsér Árpád hozzászólásai
vízre, barátok és írókollégák közé, akikkel az úszási szünetekben nagyokat politizáltunk. Hiszen fontos és nagy év volt ez, hatalmas változásokkal terhes. Itthon liberalizálódó gazdaság, az ’új mechanizmus’ címszó alatt előtörő reformerő offenzívája; kint a párizsi diákforradalom, amely egész Európára kisugárzott valamilyen módon, még a mi Európán kívülrekedt Európánkra is; és a szomszédban lelkesítő prágai tavasz, 1956 óta a legfontosabb eseménysorozat a keleti táborban. Volt mit megbeszélni a strandon. Közben faltuk a remek lángost és a reggel frissen tört, főtt kukoricát. Gumiágyakon, fűben, homokon heverve regények, versek, színdarabok, előadások, színészi alakítások trancsírozása folyt, mindenki sorra került az elmúlt évadból ezen a szellemi mészárszéken vagy börzén, senki nem úszta meg szárazon. Gyakran a következő tél megannyi eseményének itt volt a bölcsője, itt született meg egy gondolat, szellemi szövetség, egy színházi bemutató ötlete. Urbánusok és népiek, Örkénytől Nagy Lászlóig, a legnagyobb békességben gyúrták egymás agyát és a világot. Mindenki várt valamit, a változások szelét éreztük, földerengett az ’emberarcú szocializmus’ reménye.") ez az idő, amikor a rendszer egyik fenegyerekének, Csurka Istvánnak egyszerre két-három darabját is játsszák a pesti és a vidéki színházak... — Örömmel és némi szorongással jöttem a Magyar írók I. Világtalálkozójára (melyet egyébként a Magyar írószövetség és a Magyarok Világszövetsége közreműködésével a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, Kaposvár, szervezett), mert attól tartok: ez lesz az első szakmai találkozó, amely nem szakmai kérdésekkel foglalkozik. (Bizonyára ez az oka annak is, hogy annyi jónevű honi magyar író távollétével tüntet.) Ez, sajnos, törvényszerűen következik abból a szerepből, amelyet a történelem osztott ki a közép-európai írókra a közép-európai társadalmakban. Ennek a szerepnek az elemzésére most nem vállalkozom; a probléma egyébként oly nehéz, hogy csak nagy alapossággal és bibói tárgyilagossággal szabadna elvégezni az elemzést. Inkább utalok néhány alapvető különbségre, amely a nyugaton, illetve keleten élő író státusza között van. A nyugati helyzetképhez tartozik, hogy az írás — az esetek kilencven százalékában - nem pénzkereső foglalkozás, minden írónak „polgári” foglalkozása van. A szakma lazán strukturált, sok kisebb írószövetség, klub, folyóirat, kiadó, írói műhely létezik; az írók általában irányzatok szerint csoportosulnak. A keleten élő író hőmérő, amelyet a beteg nép/nemzet seggébe dugnak, hogy a betegség súlyosságát megállapítsák. Ezen a logikai szálon továbbmenve: az író egészségi állapota szimbolikusan a nemzet egészségi állapotának fokmérője lesz; az író könyveiben vagy naplójában tehát állandóan saját egészségével foglalkozik. (Lásd Németh László írásai, Illyés Gyula naplója.) — Érdemes elgondolkodni azon, hogy a huszadik század legjelentősebb, külföldön is számon tartott írói (Kassák, Weöres, Szentkuthy) nem politikus természetű írók, Kassák Lajost kivéve, aki, főleg fiatal korában — tehát a
