Irodalmi Szemle, 1992
1992/10 - KESZTHELY 1992: Nagy Pál; Szombathy Bálint; Szilágyi István; Duba Gyula és Tőzsér Árpád hozzászólásai
KESZTHELY 1992 maitól igen eltérő kontextusban — íróként is aktív politikai tevékenységet folytatott. — Miként vívhatják ki az írók saját autonómiájukat? Ha majd az írók egyéni magatartását elsősorban esztétikai elgondolások befolyásolják, az esztétikában gyökerező magatartások természetes módon hozzák létre a csoportosulásokat: folyóiratokat, kiadókat, szakmai szövetségeket, írótáborokat, irányzatokat, iskolákat. Ezeknek a fenntartása rendkívül nehéz gyakorlati feladat lesz. A nagy kérdés — véleményem szerint — az, hogy létezik-e, létezhet-e valamiféle harmadik út, köztes helyzet a magyarországi (keleti) múlt és a jelenlegi nyugati gyakorlat mellett. Feltételezésem szerint igen. A „harmadik út” vagy egyszerűen más lehetőségek, más alternatívák feltételezése azonban ma gyanúsabb, mint bármikor: a politikai „harmadik út” ellenfelei mindent elkövettek, hogy ezt a gondolatot lejárassák. Pedig ha szemügyre vesszük a mai helyzet ellentmondásos pólusait (állami támogatás — teljes függetlenség, esztétikai szempontok — kereskedelmi szempontok, irányzatok küzdelme — közös értékek és érdekek szolgálata, a teljes szabadság igénye — alkalmankénti elkötelezettség stb.), azt kell mondanunk, hogy csak valamiféle rendhagyó, újszerű megoldáslehet életképes. — Változik-e a helyzet napjainkban? A magyar irodalom elméleti-ideoló- giai falai, szervezeti struktúrái az utóbbi két évben összeomlottak. Az irodalomról, s ezen belül a magyar irodalomról való felfogásunkban azonban tartja magát az évtizedek, sőt évszázadok óta uralkodó szemlélet, mely szerint a magyar irodalomnak minden más előtt a nemzetet kell szolgálnia, hasznosnak kell lennie. Ez a szemlélet akkor is káros, ha a legnemesebb célt szolgálja, ha a „haszon” élvezőjeként a virtuális nemzetközösség tételeztetik. Miért? Azért, mert a haszonelvűség az írót a művészi szféra önállóságának feladására kényszeríti. Mi ennek a következménye? Az, hogy az autonóm művészet saját szempontjai alig-alig érvényesülnek, helyette viszont az általános szellemi szféra sokszor konzervatív, és pedagógiai szempontjai a társadalmi szféra irodalomtól távol álló szempontjai túlságosan nagy súlyt kapnak. Csak az önmagáért művelt művészet lehet egy közösség igazi hasznára! Ez a művészet egyik paradoxona. Minél jelentősebb művészi eredményt tud fölmutatni egy alkotóművész, egy alkotóközösség, egy művészeti ág (pl. „magyar zeneművészet”), annál maradandóbb közösségi hatást ér el, mind az országon belül, mind nemzetközi szinten. A századfordulón — mely egyúttal ezredforduló is — a gazdaságilag, politikailag kiegyensúlyozottabb, nagyobb nemzetköziség részeként prosperáló Magyarországon, reméljük, „önzőbben” dolgozhatnak majd az írók, a művészek: saját szakterületük problémájára összpontosítva. — Néhány olyan feladat, amelynek megáldása hasznára válnék mind az országnak, mind az irodalomnak: a folyóirat-struktúra átrendezése, megszilárdítása, az irányzatosság szellemében; új kiadói struktúra kialakítása (a terjesztést is beleértve); ebből következően a szellemi fehér foltok eltüntetése, a modern irodalom fő műveinek kiadása (Joyce: Finnegans Wake, a teljes Ezra Pound stb.), az irodalomelmélet, a művészetfilozófia
