Irodalmi Szemle, 1992
1992/10 - LÁSZLÓFFY CSABA: Miénk a mulasztás
Miénk a mulasztás hallom a halk jelzéseket (miközben a romváros eszmél telkedben, lelkemben), a Szajna, a Sacré-Coeur kész kihívás — jaj ha Párizs reggelre megváltozik! Minden porcikádat kinagyítva látom a Café bárszéke előtt, a bulvárokon; szemhéjam alól elégikus fény kísér, riadtságod nyomai megfestett bordélylányok arcán, királyi palástokon. Múzeumok raktárában, mint törlesztésre váró adósságot, por homályosítja el egy elvétett ujjlenyomatodat. A Luxembourg-park füvén ernyedten; a szökőkút vizével csillapítva égő arcunk — 5 visszatér belénk az izgatottság, kivéve a lelkünk mélyén működő vulkáni erők. Ez a pillanat megmagyarázhatatlanul emberi; ezért volt érdemes élni, alszik benned a hiúz, nem kell az ösztön karmai közül kimenteni a civilizáció tépéseit; nem kell egy frigid nőstényt kihámozni éjjel az erkölcs vastag paplangöngyölegéből; a történelmi Isten valahol a távolban most is haraggal dörög, de holt arcokra, régi ruhák redőire ráismerő génjeink hátha nem küldenek ránk újabb paradicsomi rettenetet — Tested mint egy kitakart hágó; az alvó kertben a madárijesztő kalapján csak a szalag rezeg. Támaszt senkitől ne várj. A vonaton is árvának érzem magam; parancsra sem jártam a táncot; fizetséget nem vártam senkitől ("a szajha érdekből szerelmeskedik") — eleget láttam az idők során. Mikor már nem leszek tanú a kiöregedett tárgyakkal, midőn a díszletek lebontása sem izgat — te maszk mögül eltűnő arc Devecseri Gábor
