Irodalmi Szemle, 1992
1992/10 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TURCZEL LAJOST - Koncsol László: Turczel Lajos köszöntése
Turczel Lajos köszöntése kilöki, kilövi vagy kiszippantja közülünk, csehszlovákiai magyarok közül? Ha e magaslatról pásztázzuk végig szemünkkel múltunk és jelenünk terepét, s látjuk benne személyét és szerepeit, a közép- és főiskolai s az egyetemi oktatómunkát, a szó minden lehetséges értelmében vett kritikai munkásságát, nyilvános bel- és külföldi előadásait, tankönyveit és azokat az irodalomtörténészi műveleteket, amelyek az első Csehszlovák és az első Szlovák Köztársaság magyar művelődésének és irodalmának fölkutatását, értékeinek hierarchizálását és történelmileg hiteles bemutatását követték céljaikul, azt kell mondanunk, hogy bizony majdnem semmik se volnánk. Egy ilyen pici szellemi csapatban, amilyen a mienk, minden játékos szerepe fontos, ám Turczelt egyszerűen nem lehetett volna nélkülöznünk, mert amiképpen tapasztalhattuk, a tanár úr az edző, a csapatkapitány, a csatár, az összekötő, a hátvéd s a kapus szerepét is ellátta. Újabban szponzori áldozatot vállalt utánpótlásunkért, s menedzser és szurkoló is egy személyben. — íme, barátaim, a turczeli életpálya és életmű dióhéjba sűrített extenzív teljessége. Ám ezek persze csak az élet mennyiségi mutatói, s bármily impozánsak, mert bizony azok, mégsem a lényeget jelentik. Sokat lótni-futni mások is tudnak a pályán, az ellenfél s a közönség mégsem az ő híg száguldozásaikat figyeli, hanem azt az egyet-kettőt, akinek minden moccanására fölizzanak az idegek, mert eredményt — örömöt, gólt, győzelmet ígér. Az Arany János-i (Vojtina...) és József Attila-i (Thomas Mann üdvözlése) „igaz”, fölötte az eddig ecsetelt „valódi”-nak életünk és munkánk tartalmában és minőségében mutatja meg magát, s mi itt az elvégzett feladatok irtózatos tömegén túl elsősorban a turczeli minőség előtt hajtunk derekat és fejet igen mélyen. Képzeljük el ismét, milyen lett volna életünk és irodalmi nyilvánosságunk, rév-komáromi és pozsonyi deákpályánk az ő szenvedélyes, átlelkesült, dinamikus, eleven, derűs és ihlető órái nélkül, mi lett volna sokunkból az ő értékvigyázó és sorsokat mentő őrállása nélkül előbb a bukott rendszer legsötétebb, majd legcinikusabb évtizedeiben, amikor az ő mozgásterét is minimum ötven százalékosra zsugorították, milyen lett volna kritikai életünk az ő nyilvános és belső, baráti és kiadói bírálatai és néhányunkat erfe a keserves, hálátlan, nyűgös és undok, bár kétségtelenül szükséges kritikusi pályára tuszkoló sugalmazásai, a szolgálatra való ösztönzései nélkül? Mik lennénk most az ő alapozó Fábry-értékelései, a két első „virágzást” bemutató antológiái és válogatásai, az eléjük írt tanulmányok s örök érvényű alapozó szintézise, a Két kor mezsgyéjén nélkül? Mi lett volna a Nyolcak néven számon tartott fiúkkal, ha 1956-58-ban melléjük nem áll, s nem adja idejét, nevét és tollát antológiájukhoz? Ki írná meg, egyáltalán kinek jutott volna eszébe, hogy kiássa és rendszerezve fölmutassa az első Köztársaság magyar sportéletének titkait, egyébiránt nagyon helyesen, mert a sport is része a kultúrának, s mik lennénk, ha azt is meg nem írná, a két „virágzásnak” az említett alapkutatásokra épülő történelmi szintézise nélkül? Mondtam, s ha jól emlékszem, írtam
