Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - LIBRESSZÓ
LIBRESSZÓ tartózkodó azzal az „állami terrorral” szemben, mely a nacionalizmus mezében tovább is pusztítja a békés együttélés lehetőségeit Romániában. A nemzeti sors napi gondjai elevenednek meg a Közép-európai paradoxonok című írásban, illetve a Magyarországi paradoxonokban. Irányzatok és törekvések nyomvonalait tapintja ki itt a szerző, mégpe- dig úgy, hogy napjaink törekvéseit gyakran szembesíti a letűnt évtizedek jelenségeivel s azok irodalmi, szellemi megnyilvánulásaival, különös tekintettel Németh László, Szek- fű Gyula és mások eszmeiségére. A Napló a történelemről a magyar publicisztika legjobb hagyományait folytatja. A szellemi és erkölcsi értékek megtartása, megmentése a szerző legfőbb szándéka. Mégpedig oly módon, hogy szilárd erkölcsi magatartással és a közösségi érdekek tudatosításával, a polgári társadalom érdekeit kifejező szemlélettel tekint az eseményekre. „A szolidaritás, a tolerancia, az evangéliumi szellemiség eligazító fényeire most sincs kevésbé szükségünk, mint a korábbi sötétségben” — állapítja meg Értékőrzés című írásában. T. Bolemant Lilla: A kritika általában nem sorolható az olvasmányos műfajok közé. Dusza István kritikafüzérét és színészportréit olvasva azonban maga az olvasó is a színházi élmény részesének érzi magát, s a napjainkban már-már közhelyszerűvé vált kitétel is érvényes a könyvre — hiánypótló mű. Hiszen mindeddig csak az újságok hasábjain és nálunk elvétve olvashattunk színikritikákat. A szerző naplója kilenc év színházi bemutatóiról ad átfogó képet, s ezzel mintegy a komáromi Magyar Területi Színház és a kassai Thália Színpad ezen időszakának történetét, színészeinek, rendezőinek, díszlet- és jelmeztervezőinek művészi fejlődéstörténetét, a színház munkájának értékelését nyújtja. A rövid bírálatok az egyes előadások minden részletére kiterjednek, és a határozott állásfoglalások mögött a szerző jobbító, szándéka munkál. A kritikus mintha, megkülönböztetett figyelmet szentelne a színház gyermekelőadásainak, amely indokolt, hiszen a gyermek az, akit nem lehet fércművek, álmesék színpadra állításával félrevezetni, és akinek a színházban is a legjobbat kell nyújtani. Dusza István pontosan megvonja a határt a művészet és a dilettantizmus, a hozzáértés és az amatőrség, a bohóckodás és a mulattatás között. Mindeközben azt is tudatosítja, hogy színházaink lehetőségei végesek. Ám hangsúlyozza azt a nézetét, miszerint az egyes társulatoknál csak a lehetőségekhez mért darabválasztás, kivitelezés és szereposztás lehet a biztosítéka annak, hogy színvonalas előadások szülessenek. Ne tizedrangú műveket játsszon a színház, de tudja pontosan felmérni, mi az, amit elbír. A könyv másdik része Maszkban — maszk nélkül címmel a Magyar Területi Színház és a Thália Színpad kiemelkedő egyéniségeinek portréit tartalmazza. Ezeken az írásokon keresztül ismerkedhet meg az olvasó a művészek életútjával, hitvallásával, színészi, rendezői, díszlettervezői
