Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - KONTEXTUS - FÓNOD TOLTÁN: Az igazság a humanitás matematikája
Kétnyelvűség és társadalmi érvényesülés tanulókét is. Az eredményeket szembesíteni kellene a tanulók nonverbális intelligenciatesztek segítségével megállapított általános intelligenciaszintjével. Ahhoz, hogy a kapott eredményeket tudjuk mihez viszonyítani, szükség volna arra, hogy a kisebbségi diákok vizsgálata során alkalmazott nyelvi teszteket elvégeztessük többségi diákokkal is: a magyar nyelvi teszteket magyarországi magyar tanítási nyelvű iskolák magyar anyanyelvű diákjaival, a szlovák nyelvi teszteket pedig szlovákiai szlovák tanítási nyelvű iskolák szlovák anyanyelvű diákjaival. Ez a vizsgálat nemzetiségi pedagógusaink bevonásával viszonylag egyszerűen és gyorsan elvégezhető lenne az egész magyarlakta területen. Az ilyen vizsgálatok eredményeinek feldolgozása után többet és biztosabbat tudnánk mondani nemcsak a csehszlovákiai magyar iskolás gyermekek kétnyelvűségéről, hanem lenne néhány támpontunk a kétszeres nyelvi hátrány alapos feltérképezéséhez is. Ezzel pedig lassan megteremtenénk az előfeltételeket ahhoz, hogy ezt a hátrányt csökkentsük, ill. a nyelvoktatás és más tényezők megváltoztatásával olyan helyzetet teremtsünk, amikor a kétnyelvűségnek a pozitív hatása, előnyös oldalai kerülnek előtérbe. Ami a kétnyelvűség kívánatos változatát illeti, ennek meghatározásában nem föltétlenül jutunk azonos eredményre, mint a más helyzetű, történelmi hátterű kisebbségeknek (köztük a svédországi finn bevándoroltaknak) a kutatói. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy olyan népcsoportról van-e szó, amely a közelmúltban hagyta el a hazáját, önként válva kisebbséggé, vagy pedig olyan nemzeti kisebbségről, amely egy ezredévnél is hosszabb ideje él változatlanul ugyanazon a területen, a határok megváltoztatása folytán „önhibáján kívül” válva kisebbséggé. S az sem lényegtelen, hogy az adott néptöredék szórványként él-e a többségi lakosság területén, vagy pedig nagy tömbben él az eredeti lakóterületén, de facto számszerűleg többségi lakosságként. A szórványként élő kisebbségekre alighanem valóban érvényes az, amit Skutnab-Kangas mond: hogy ti. a kitűzött célok megvalósítása — a kisebbség saját kultúrájának megőrzése, ugyanakkor az új társadalomba való beilleszkedés — csak úgy lehetséges, ha a kisebbség tagjai mind az anyanyelvűket, mind pedig a többségi nyelvet anyanyelvi szinten sajátítják el, tehát mind az első, mind a második nyelvet ugyanúgy (vagy csaknem ugyanúgy) fogják beszélni, mint az adott nyelvek egynyelvű beszélői. Ami az első nyelvnek az egynyelvűekével azonos (vagy közel azonos) szintű ismeretének szükségességét illeti, az természetesen mindenfajta helyzetű nyelvi kisebbségre egyaránt érvényes. Ami viszont a második nyelv anyanyelvi szintű ismeretét illeti, az nem okvetlenül kell, hogy feltétele legyen a nagyobb tömbökben élő kisebbség alapvető kollektív céljai elérésének. Ha az egy nagyobb vagy akár több kisebb tömbben élő kisebbség a maga lakóterületén (lakóterületein) többséget alkot, elvileg semmilyen akadálya sem lehet annak, hogy a társadalom élete, a közélet a nemzetiségi lakosság nyelvén (vagy annak nyelvén i s ) folyjék, a többségi
