Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - KONTEXTUS - FÓNOD TOLTÁN: Az igazság a humanitás matematikája
KONTEXTUS nyelv magas szintű ismeretére pedig csak a kisebbség azon tagjainak legyen szüksége, akik munkakörüknél fogva az országos szervekkel való kapcsolatot biztosítják. Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy a második nyelv „minél tökéletesebb” elsajátítása ilyen esetben korántsem valamiféle objektív kényszer, amely a nemzetiségi helyzetből a priori adódik, hanem a kisebbségtől az önigazgatás magától értetődő jogát megtagadó nemzetiségi politika következménye. Aki tehát folyton a második nyelv minél tökéletesebb megtanulására buzdítja az ilyen típusú nemzeti kisebbség tagjait, úgymond, „az ő érdekükben”, az nem tesz mást, mint saját mulasztását — az önigazgatás, a nemzetiségi közélet megteremtésének elmulasztását — hárítja át a kisebbségre. Mivel tehát az ilyen kisebbség társadalmi érvényesülésének biztosítása egészen más eszközöket igényel, ilyen esetekben a teljes kétnyelvűség erőltetése nem tekinthető másnak, mint az erőszakos asszimiláció egyik burkolt formájának. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a kisebbség számára ne kellene lehetővé tenni a többségi nyelv minél magasabb szintű elsajátítását, hiszen a nemzeti kisebbség körében mindig lesznek olyanok — és nem is kevesen —, akiknek beosztásuknál fogva, lakóhelyük kedvezőtlen nemzetiségi arányszámából következően vagy éppen baráti, rokoni kapcsolataik okából érdekeltek lesznek abban, hogy a többség nyelvét akár az anyanyelvi beszélőkét megközelítő szinten is elsajátítsák. Még csak arról sincs szó, hogy az ilyen tömbszerűen élő nemzeti kisebbség számára meg kellene szüntetni a második nyelv kötelező oktatását. Egy nyelv kötelező tanítása még önmagában nem jelent egzisztenciális kényszert, aminthogy nem jelent egzisztenciális kényszert a matematika, kémia, az anyanyelv vagy a testnevelés kötelező tantárgyi volta sem. De amint természetesnek tartjuk azt, hogy nem mindenki tanulja meg az iskolában tökéletesen a fizikát vagy a kémiát, éppúgy természetesnek kell tartanunk, hogy a második nyelvet is ki-ki a maga képességeinek, motivációjának, érdeklődésének stb. megfelelően sajátítja el. Tudjuk jól, milyen könnyen kifújják a múló évek a fejünkből hajdani kémiai ismereteinket, ha az iskola elvégzése után olyan szakmát választunk, amelynek nem sok köze van a kémiához. Ha ezt mindenki megérti, akkor azt is meg kell értenie, ha valakiben az iskolában elsajátított nyelvi ismeretek is elhalványulnak, ha történetesen olyan körülmények közt él, hogy a második nyelvet kevés alkalma van gyakorolnia, mert — mondjuk — olyan helyen lakik, ahol a „többségi nyelv” kisebbségben van. Az ilyen ember a maga területén még remekül megállhatja a helyét; sem a vegyészeti, sem a nyelvi ismeretek hiánya nem lehet oka annak, hogy őt bárki is lenézze vagy a természettudományok és a többségi nemzet esküdt ellenségének tekintse. Az ilyen ember — ha a munkáját jól végzi — semmivel sem kevésbé hasznos tagja a társadalomnak, mint az, aki a tökély legmagasabb fokán beszél és ír a többségi nyelven. S amint a kémiai ismeretek fogyatékossága nem szabad, hogy jogtalan hátrányba hozza az élet bármely területén azt, akinek a szakmája nem követel meg közvetlenül magas szintű vegyészeti ismereteket, épp úgy
