Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - MŰHELY - N. TÓTH ANIKÓ: A számadás stilisztikája
A számadás stilisztikája hevesen dobog a szíve, és sajog a lába a megtett úttól, az akadályoktól, melyeken át eljutott a ritkulásig. A második versszák 12 sorból áll. Ez atulajdonképpeni visszatekintés, a mérlegelés. Az élet rengeteg erdejét járva sok minden változott, fokozatosan elvesztette „kurjantásos" ifjúságát, „mély zenéjű” férfikórát, a sűrűben tövisek karmolták, vért, erőt, lelkesedést veszített, s úgy megváltozott, megöregedett, hogy az sem ismerné meg, aki útjára indította az erdőben. Ez a titokzatos „erdő-járni” küldő személy lehetett az Isten, lehet a költő édesanyja (talán ezt sejteti a 3. strófa kalevalai ihletettségű 6. sora is), de lehet a költő maga is, hiszen saját sorsa felől maga dönt, s maga választja meg az ösvényeket is. A 3. versszak tíz sorból szerkesztődött. A költő megfáradt, szétesett, csalódott. „Csudaváró esti lázban” fekszik ugyan, de fekszik, nem mozdul, nem cselekszik. Vár ugyan valamit, de tudja, hogy hiába. A teljesség meglazult, széthullott, a költő magára maradt. Eszébe jut a mítosz, a finnek eposza, az ifjú, vakmerő, könnyelmű, sötét erőkkel viaskodó Lemminkejnen, akinek szétdarabolt holttestét édesanyja „fűszerszámízzel” mézzel, varázsszókkal és nagy-nagy szeretettel új életre keltette. A mítosz felvillantásával és hirtelen elhallgatásával érzékelteti visszavágyását a gyermekkorba, édesanyja biztonságot nyújtó közelségébe, a mesék világába. A negyedik strófa a legrövidebb, négy sorában a költő visszatér a valóságba, a jelenbe; az első versszak motívuma felfokozottan jelentkezik újra: a költő mögött zúg a múltja, de látja a jövőt is, a csendbe és homályba borulót. A strófák páros számú sorokból állnak. Ez csak látszólagos harmónia, hiszen a vers maga valamiféle szétesésről, bomlásról, elmúlásról szól. A vers vizuális képe is mintha az élet növését-fogyását jelképezmé: az első versszak nyolc sora az indulást, a második versszak tizenkét sora a kiteljesedést, a harmadik strófa tíz sora már a csökkenést mutatja, bár ez befejezetlennek, elharapottnak tűnik (mintha azt mondaná a költő: nincs értelme tovább szövögetni a szöveget, az álmokat!), vagy egyszerűen csak elhalkul, mint az elalvás előtt gyermekének mesélő anya hangja. Az utolsó strófa az előbbiekhez képest szűkre szabott négy sora józan, tömör, mindennel jeszámoló befejezés. A fáradtan lüktető trochaikus sorok a hangsúlyos ősi nyolcas ütemezését is lehetővé teszik. Ez fokozza a vers zeneiségét, s ritmusával újra felidézi a Kalevalát. A trocheusok ereszkedő jellege szintén a befejezettség, elmúlás, lemondás hangulatát ébresztik az olvasóban. Első pillantásra rímtelennek tűnik a vers, de némely sorok vége szabálytalan időközökben összecseng. Főképpen ragrímekről van szó (1. str.: szívem — térdem — értem; 2. str.: ingem — engem; átfutottam — adtam; 3. str.: lázban — ritkulásban; felkutatna — írt hozatna; 4. str.: csendje — rengetegje). Érdekes, hogy a harmadik versszak csaknem szabályos páros rímképletet ad, a vers mítoszidéző jellegét erősíti fel talán ezzel a formai fogással a költő, a mítosz világának harmóniáját érzékelteti,
