Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - MŰHELY - N. TÓTH ANIKÓ: A számadás stilisztikája
N. TÓTH ANIKÓ (Számadás. Visszatekintés. Csaknem minden költő életművében található egy vagy akár több vers, melyben a szerző értékeli, mérlegeli a múltat, személyes sorsát, cselekedeteit. A „nagy” költők „nagy” számadó verseit szinte közhellyé koptatták az iskolapadok, tankönyvek. Érdekes lehet viszont egy kevéssé ismert, méltatlanul keveset emlegetett költő visszatekintése.) A költő túl van élete delén; ötven évet tud a háta mögött. Az öregedés kapujában áll, felfokozott lelkiállapotát írja meg a versben. Visszatekint múltjára, de a tényeket nem hétköznapi, reális megfogalmazásban sorolja fel, hanem belső történéseit, lelkének rezdüléseit, a lírai én érzelmi feszültségét vetíti elénk. Már a vers címe is egyfajta lezártságra, elmúlásra utal: valami befejeződött. A költő túljutott élete ötvenedik esztendején, s azzal, hogy elhagyta, túllépett rajta, már mérlegelni tud. A misztikus ötvenes szám, mely kerek ugyan, mégis jelentheti a felét valamely egésznek, szintén értékelésre, gondolkodásra késztet. A vers négy szabálytalan hosszúságú strófából áll. Az első versszak nyolc sorában beigazolódik az a sejtés, melyet már a cím sugallt a költő maga mögött hagyott ötven évet, s most izgatottan, „torkig verő” szívvel figyeli a gondolataiban, érzelmeiben lejátszódó folyamatokat. Az első sor (,.Fogy az ösvény, fogy a napfény”), mely egy egyszerű, alkonyba nyúló séta, kirándulás leírása is lehetne, voltaképpen már az öregedésre utal. A negyedik sor magyarázza meg, hogy az ösvény az élet anyagi megnyilvánulása, a napfény pedig jelképezheti az ifjúságot, éltető erőt, az élet szellemiségét. Az ember életének anyagi és szellemi oldalát kiegészíti az érzelmi oldal is, melyet szenvedélyek, vágyak hevítenek magas hőfokra, s mely a vers születésének pillanatában éppen kihűlőfélben van, „hideg árnyék hull” rá. Az ötvenedik erdő szélén a költő magára figyel: mint a Lemminkejnen anyja: addig járna, felkutatna, kicsi méhvel írt hozatna, varázsszókkal összerakna, úgy siratna, úgy szeretne... Fekszem itt a szürkületben, túl a rétnek nagy a csendje. S zúg mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje.
